“Elöljáróban el kell, hogy mondjam, komoly fejtörést okozott a témaválasztás. A Szellemképben eltöltött három év alatt jól átgondolt koncepció alapján a kurzusvezetők felügyelete alatt, megadott kereteken, tereken (Moszkva tér) belül, ellenőrzött körülmények között kerültünk egyre közelebb a tudatos alkotás természetéhez. Ha élhetek Susan Sontag[1] hasonlatával, minthogy a fényképezőgép fegyver, a fényképezés pedig zsákmányszerzés, akkor tulajdonképpen ez idáig egy lőtéren, vagy bekerített vadasparkban puffogtattam a megadott célpontokra. Nos, ennek a kényelemnek vége. Ez az utolsó félév prezentációs óráján tudatosult, amikor nem tudtam mit kezdeni azzal a kérdéssel, hogy mit, miért fotózok, mivel állnék a szakmai publikum elé. Tudom, csak épp nem sejtem… Elkeseredetten futották át az agyamon a szokásos művészetfilozófiai kérdések az alkotás értelméről. Tanítok? Dokumentálok? Emléket állítok? Érzelmeket, vagy értéket közvetítek? Moralizálok? Világot építek? Ha világot építek, érdekel az valakit? Van jelentősége a személyemnek? Tudok-e valami újat adni?
A fejemben lévő zűrzavart végül Hubai Orsi csoporttársam csitította el egy szempillantás alatt, amikor megjegyezte, hogy ha a képsorozataimat nézegeti, olyan mintha zenét hallgatna.
Részlet a diplomamunkából
Minden mástól a fotóig
Mindig is izgalmasnak tartottam az analógiákban való gondolkodást, ami arra az alapfelismerésre juttatott – ha hagytam magamat csodálkozni -, hogy az univerzum tele van megfeleltetésre váró jelekkel, bennünk, mint jelolvasókban pedig a megfeleltetés szakadatlan vágya. Egyszerűbben fogalmazva ez a nagy betűs MEGISMERÉS. Ilyen például Aquinói Szt. Tamás teológiai eszmefuttatásai, amikor is az Arisztotelészi logika elemeivel játszva próbál Istenről megismerést tenni, vagy a legfrissebb élményem, D.R. Hofstadter Gödel, Escher, Bach c. műve, melyben az író a három zseni alkotói törekvései közötti összefüggések, megfelelések játékos felfedezésére hívja az olvasót. Nem tudom megállni, hogy ne említsem meg Hermann Hesse Üveggyöngyjáték c. könyvét is. Az Üveggyöngyjáték egy elképzelt tudós-papi kaszt talán kissé öncélú szellemi szertartása, mely a kultúra minden kincsét felhasználva próbál egy egységes szellemhez, a tökéletességhez, Istenhez közeledni. Így ír erről maga Hesse, melyet a mű legfrissebb kiadásának borítólapján találtam:
„Amit az emberiség megismert, ami fenséges gondolatot és műremeket létrehozott alkotó korszakaiban, amit a tudós szemlélődés következő periódusai fogalommá alakítottak át és elménk birtokává tettek: a szellemi értékeknek mindeme roppant anyagán az üveggyöngyjáték úgy játszik, mint az orgonán az orgonista… (…) …ezen a hangszeren, elméletileg, eljátszható a világ egész szellemi tartalma.”
Részlet a diplomamunkából
Nos, talán kirajzolódik az a gondolati háttér, melyben megszületett az ötlet: próbálkozást teszek a zene és fotók kompozíciós elemeinek megfeleltetésére (egyelőre annyit elárulhatok, hogy korántsem sikerült tökéletes megfeleltetést tenni a két rendszer között). A fenti gondolatok aztán előhoztak egy régebbi felismerést, hogy lám milyen érdekes, jó néhány zenei kifejezést használunk a fotográfiában, illetve viszont. Például komponálás, képen vagy zenén belüli ritmusok, szekvenciák, ütemesség, vonalvezetés, súlypontok. Ahogy fotónál beszélünk árnyalatok, tónusok gazdagságáról, avagy „szegényes” kontrasztosságáról, megfeleltethetjük a zenei felhangok, telt hangok gazdagságával, avagy szegénységével. A képi dekomponálás analóg lehet a zenei diszharmónia feszültségkeltő hatásával. Az aranymetszés az élet szinte minden területén megjelenik: így a nautilus csiga házának csodálatosan szabályos szerkezetén is. Bárhogyan is húzunk vonalat a középponton áthaladva, mindegyik metszés- (AC:DB=FG:EG) arány aranymetszés
De érvényesültek a zenetörténeti korszakok során többször is a szerkesztés rendjében, például Bartóknál, Kodálynál is[2], és evidens, hogy egy képi elem kiemelésének egyik eszköze az aranymetszésbe való szerkesztés. Nem utolsó sorban még ide lehet sorolni a hang és a fény fizikáját hullámtanostul, de ez már tényleg túlmutat a dolgozat keretein.
Összefoglalva, az emberben olyan érzés támad, hogy a teremtés minden szegletében ugyanazok az építőelvek lennének érvényesek.
Az a kérdés foglalkoztatott tehát, hogy össze tudok-e rakni egy olyan sorozatot, ami aztán leképezhető zeneként is, illetve zenével együtt kibontja annak értelmét. Rengeteg kérdés merült fel a mikéntről, amikre nem voltak jó válaszok, csak döntések, amelyek kijelölték az utat.
Ez a folyamat újabb és újabb fejezeteket nyitott az alkotáshoz való hozzáállásomban az egzakt rendszer létrehozásától az alkotói szabadság megéléséig. A képek adottak voltak abban az értelemben, hogy nem akartam más irányt venni a három év alatt kialakult látásmódomtól. Kovács Tamás Meuse c. diploma esszéjében olvasható hasonló alkotói attitűd, melyben Miltényi Tibor szavait felidézve azt írja, „az alkotói tevékenység esetében a rögeszme majdhogynem kötelező.”[3] A rögeszme ebben az esetben azt jelenti, hogy jelenleg nem tudok/akarok mást kivetítetni, mint saját belső képeimet.
„Nem lehet elég sokszor, elég nyomatékkal hangoztatni: a látvány csak úgy tud elindulni a művészi alkotás felé, ha lélekben kifejlődik, formálódik, átalakul, és így látomássá válik.”[4]
Részlet a diplomamunkából
Úgy érzem, hogy kétségtelen és legnagyobb hatással Lucien Hervé művei vannak rám. Az elsők között volt, ha nem az első, akinek a fotói hosszú percekig lekötötték a figyelmem. A zene ritmusa, a vers líraisága, a geometria precíz racionalitása, a filozófia világának absztrakciói… Képei az első pillanattól kezdve megtalálták a helyüket belső világomban, többet jelentenek nekem utcák, épületek mementóinál. Hogy mi ez a több? Egyszóval a kevesebb. A puritán lényeglátás. Minden felesleges sallangtól igyekezett megfosztani kompozícióit. Az épület falai, a különböző térbeli síkok, a fény-árnyék erős, sokszor szinte átmenet nélküli kontrasztjában egyszerű geometriai formákká rendeződnek. Nem akar elrugaszkodni az épület fizikájától – például a tudatos súrlófény használat megőrzi az építőanyag textúráját, mégis elvonatkoztatni próbál. Kompozíciói igen feszesek, precízek. Minden vonalnak formaalkotó szerepe van, ismétlődő motívumai, ritmusa feszültséget, dallamot hordoznak. A hervéi absztrakció lényege, hogy úgy akar egészet láttatni, hogy sokszor csak részt mutat, szűk kivágásokkal dolgozik. A képen lévő „semmi”, így a bebukott feketeség, és a kiégett fehér képterületek is jelentőséget kapnak. Egyrészt plasztikusabbá válnak a témák, másrészt a „semmik” tulajdonképpen hozzájárulnak a kép súlypontjainak kiemeléséhez. Nos, ennek az eszköztárnak a tudatos használatával az épületek, terek, tájak túlmutatnak önmagukon és egy sajátos világot teremtenek. De vajon miről/kiről szól ez a világ?
„Egy versben minden szó dolgozik (P. Éluard). Én is azt szeretném elérni, hogy képeimben minden egyes vonalnak, formának, tónusnak elengedhetetlen szerepe legyen. Egyszerűsíteni akarok, de nem szegényíteni, tömören kifejezni, hogy többet mondjak el, mint egy részletező történet.”[5]
Lucien Hervé: Unité d’habitation à Marseille, 1949-1952.
Hervé „tája” számomra nem kietlen, nem élet nélküli. Különös figyelmet fordított az elesettekre, a társadalom peremén élőkre. Épületfotóin gyakran ebben a szellemiségben, ezzel az érzékenységgel jelennek meg emberalakjainak sziluettjei. Nem lényeges számára az arc, az emberiség egyetemességét próbálja megjeleníteni, akár egy spontán mozdulaton keresztül. Alakjai egyszerre állhatnak feszültségben, vagy akár harmóniában a térrel. Sokszor a már említett geometriai alakzatok közé zárja őket, ezzel valamifajta elidegenedést, magányosságot, kiszolgáltatottságot sugallhat. Ezek az emberalakok sokszor a térhez képest aprók, a kép perifériáján helyezkednek el, így kibillentve a kompozíció egyensúlyát, ezzel is feszültséget keltve. Igen, ez az ő XX. századi társadalomkritikájának képi megfogalmazása, de talán még ennél is többről van szó… Máskor a humánum és a tér harmóniában él, alakjai nem nélkülözik a keserédes humor esetlegességet sem, a valóság teljes kifordítását. Ha Hervé nem is komponál embert képeibe, tulajdonképpen minden képe róla szól. A modern, puritán építészeti formák, vagy éppen a középkori épületek is, mind a kor szellemiségéről és a benne élő ember mindenkori érzéseiről, a világgal való viszonyairól árulkodnak. Talán arról mesél, hogy az ember végtére is egyedül van. Legyen gazdag vagy szegény, szociális vagy magányos, a Teremtő és a saját maga felépített világának foglya. Egy másik klasszikus, André Kertész művei szintén befolyásolták látásmódomat. Kertész, mint az szubjektív tudósítás atyja, Hervéhez képest talán „puhább”, fotószerűbb, közvetlen emberközpontú látásmóddal bírt. Sajátos szubjektív világot teremt. Átalakít, újrarendez. Mindkét fotográfus arra inspirál, hogy jelentéktelenben is meg lehet ragadni a szépet.
André Kertész: Whashington Square, Tél, 1954
Képtől a zenéig – a koncepció
Mint már említettem, a Hervé által inspirált képi világ adott volt bennem. Szigorúan szerkesztett geometrikus látásmód, mely érzékeny a humánumra is. A képi elemek oly módon állnak kapcsolatban egymással, hogy a térélményünk elveszhet, vagy átalakulhat. Elvonatkoztatott, általánosított… Minden egyes képkocka egy emberi kalitka, mely körülhatárolja az alakot. Egyszerre zárja be önmagát, mégis meghagyja az átjárás lehetőségét. Mint egy lakótelepi tömbház.
Ha fenntartom azt az állításomat, hogy ezek a fotók belső mentális képeim külső világgal való megfeleltetése, és egyelőre megfeledkezünk a diplomamunka zenei aspektusáról, akkor pusztán a képeket a szubjektív dokumentarizmus műfajába sorolnám. Nem az események, hanem az állapotok, rendszerint a fotósra reflektáló képi megformálás helyeződik előtérbe. És bár nagy csodálattal állok Kertész, Bresson, Koudelka, vagy éppen Vancsó Zoltán „döntő pillanatai” előtt, valahogy mégis csak Szilágyi Lenke szerény megjegyzése munkálkodik bennem, amikor saját képeiről úgy nyilatkozik egy interjúban, miszerint „ezek a képek éppenséggel a semmiről szólnak”. [6]
Már az előző fejezetben is kitűnhetett, hogy műveinek általános jellemzése kapcsán sokat használtam a zenei jelzőket, mint ritmus, feszesség, precíz komponálás. Mitől zenei egy kép? Megint csak az egyszerűség, kontrasztosság, szigorú szerkesztettség, ismétlődés, ritmus fogalmak jutnak eszembe. Témájukat tekintve változatos a kollekció. A képi történések (vagy inkább nem történések) másodlagosak abban az értelemben, hogy a dokumentálást a szubjektum szűrte. Végeredményben ugyanaz a „kényszer” határozta meg az a folyamatot, melyet Fejér Gábor fotográfus a „külső látható valóság – belső képi világ – a megörökítés – kifejezés” kölcsönhatásaként említett egy előadásában.[7] Hangulatában, képi struktúrájában, tónusaiban törekedtem az egységre. Olyan fotókat igyekeztem tudatosan szerkeszteni, melyek magukban is jól „olvashatóak”, a vonalak, formák magukkal ragadják a tekintet és képi elemről elemre viszik a szemet. Ahogy egy dallam elhatárolt hangok sorozata, úgy a fotósorozat is elkülöníthető elemek egysége. Tovább megyek. Egy fotósorozatban is az egyes, akár magukban gyengének mondott képek értelmet nyerhetnek, katalizálhatják a sorozat, mint egész megértését. Az érzékelés ezeket az elemeket fűzi össze, és az egységben, az egészben megvalósul az észlelés, megértés.
Részlet a diplomamunkából
A kiállított fotók tehát annak az elvárásnak próbálnak megfelelni, miszerint a képen belüli elemek egymással és a kép fő motívumai más képek motívumaival kapcsolatban legyenek. A rendszer egy négyszólamú, ennek megfelelően négy vízszintes sorból álló tablóban testesült meg. A kapcsolatot nem csak az egymás alatti, feletti, melletti képekkel akartam kialakítani, hanem lehetőséget akartam teremteni arra, hogy a távolabbi képek relációban legyenek, így ahogy a zenei hangok, szekvenciák ismétlődnek egy dallamon belül, egy kép is több másik képpel alkothat harmóniát. Ez a zenével kísért slideshowban fog értelmet nyerni, ahogy újra felhasználok egy képet egy másik képhármasban.
A zeneiség kapcsán először a ritmus szó jutott eszembe, mint zenei alapegység. Ezt tűnt a legkézenfekvőbbnek megfeleltetni a képi ritmusokkal. Azonban ahogy megkaptam a tanáromtól, konzulensemtől a zenei irányra való tanácsokat, egyre banálisabbnak, egyszersmind számomra lehetetlennek tűnt az a megoldás, hogy a dallam ritmusát képezzem egy az egyben a sorozaton. Megmaradt bennem a késztetés, hogy a képek a zenei megfeleltetés mellett önmagukban és sorozatban, zene nélkül is lírai történetté álljanak össze.
A zenei orientáció és a képi elemekkel való szabadabb játszás, az intuíció megélése megítélésem szerint összetalálkozott. Bár kétségtelen, hogy a találkozás pillanata még olyan esetlegességeket is hordoz, amelyek egyértelműsítésre szorulnak, és nyitva áll még megannyi út a megoldáshoz, esetleg sokkal egzaktabb rendszer felépítéséhez (az esszé leadása után még terveim között szerepel egy másik, Fuchs Lehel által ajánlott Peter Greenaway Intervals című rövidfilmje ihlette, kevésbé lírai megközelítés, melyet remélhetőleg a védésig be tudok fejezni). De maradjunk még a zenénél!
Mindenképp saját dallamot akartam a képekhez komponálni, hogy természetes módon igazodjanak egymáshoz a hangok és a képek. A koncentrált alkotói folyamat mindkét oldalát magamból kívántam kihozni.
Még valamikor a kétezres évek eleje-közepe táján voltam egy Steve Reich koncerten. Az élmény megkopott, de úgy tűnik, a zenéje beszivárgott a tudatom alsóbb rétegeibe, és ott tovább élt, figyelmem egyre inkább a monoton, meditatívabb muzsikák felé fordult. Ez egybeesett azzal, hogy a témavezetőmnek és az egyik tanáromnak is Reich, Philip Glass és Ligeti György nevei ugrottak be. Ők a repetitív, vagy folyamatzene atyjai. A repetitív zenét talán úgy tudnám meghatározni, hogy nem izolálható szólamokból álló mű, hanem minimalista zenei szekvenciák ismétlődése és variációja. Hömpölygő folyam, mint egy Bach fúga. Könnyűzenei rokonának az úgynevezett loopolásos technikát nevezném, ami annyit takar, hogy egy erre fejlesztett eszköz segítségével bármilyen felvett hangot, dallamot ismételve, újabb és újabb szólamokat szintén körbeismételve épül fel a zenei „folyamat”. Nos, ezzel a technikával írtam az zenét. Az alap szólamra épülnek a képek vonalvezetése ihlette dallamok, melyek fokozatosan épülnek egymásra. A képeket kiegészíti a zene és viszont, reflektálnak egymásra.
A képsorozatot ennek megfelelően folyamat sorozatnak nevezném el. A világosságot és sötétséget elválasztó vonalak folyamának, melyek mentén sodródhat a tekintet képről képre, vertikálisan és horizontálisan egyaránt. Ha nem is vasszigorral és következetességgel, de a szemem ezeket a vonalakat, hangsúlyos képi elemeket tapogatta le a komponáláskor.
Installáció
A koncepció épphogy bontakozott, a képek még szinte el sem készültek, konzulensem már az installáción gondolkodott. Érezte, éreztük, hogy ebbe a kísérletbe be kell vonni a nézőket. Így talán kiküszöbölhető annak az önkényességnek az érzete, hogy csak az alkotó fejében van meg a kapcsolat a megírt zene a képek között. A slideshow nem elég… Úgy gondolom, hogy a befogadó aktív részvétele miatt élményközpontú, és ezáltal könnyebben értelmezhető lesz a képi-zenei rendszer. Rengeteg ötlet született, a zenedobozhoz kapcsolható vetítőgéptől kezdve az átalakított gitár hangjával irányított fényeffektusokig. Végül két mérnök barátom segítségével az őszi kiállításra egy olyan installációra készülünk, ami oly módon vonja be a nézőt, hogy egy elektromos zongora megfelelő billentyűihez, dallamot és képhármasokat megvilágító fényeket rendelünk hozzá. Így a néző maga irányíthatja, mely képeket szeretné látni és hallani. A bekapcsolt képek és hangok is egymásra épülnének, tehát az összes kép bekapcsolása alatt lehetne hallani a szólamok teljes skáláját.
Befejező idézet
A játékélményt mindig megszakítja a már a bevezetőben leírt dilemma. Öncélú ez a kísérlet? Kandinszkij nem olyan rég olvasott sorait veszem elő ismét:
„Ha elszakítjuk a Természettel összefűző kötelékeinket, és csak a puszta színek és absztrakt formák kombinációjával törődünk, akkor végül olyan műveket hozunk létre, melyek pusztán dekorációk; legfeljebb nyakkendőnek vagy faliszőnyegnek alkalmasak. Szín és forma szépsége önmagában nem elegendő cél…”[8]
Részlet a diplomamunkából
Remélem, több, mint dekorációval állunk szemben, vagy ha nem több, akkor egy továbbgondolásra érdemes első lépés nyomai vannak a papíron.”
/Gombai Gellért/
Felhasznált irodalom:
Susan Sontag: A fényképezésről, Európa kiadó, 2010
Miltényi Tibor: Progresszív fotó, Szellemkép Könyvek I., 1994
Gebauer Imola: Lucien Hervé, in Lucien Hervé 100, Szépművészeti Múzeum, 2010
Kovács Tamás: Meuse, Szellemkép, Kortárs művészeti folyóirat, 2007/2
[1] Susan Sontag: A fényképezésről – 26. olda
[2] Bagi Fruzsina: A matematika és a zene – Az élet harmóniája
http://www.termeszetvilaga.hu/tv2001/tv0110/bagi.html
[3]Meuse, Szellemkép 2007/2, 42. oldal
[4] Miltényi Tibor, Progresszív fotó, Szellemkép Könyvek I., 1994, 63. oldal
[5] Gebauer Imola, Lucien Hervé, in. Lucien Hervé 100, Szépművészeti Múzeum, 2010. 20. oldal
[6] Szilágyi Lenke interjú – VideoBio, részlet
[7] Fejér Gábor Tamás, Néhány személyes gondolat a fotografálásról, az érzékelésről a fotómontázs témája kapcsán – Szellemkép előadás
[8] Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij – Wikipédia
http://hu.wikipedia.org/wiki/Vaszilij_Vasziljevics_Kandinszkij