Zdeněk Tmej (1920–2004)

Zdeněk Tmej 1920-ban született Prágában. A fotográfia már nagyon fiatalon érdekelni kezdte, professzionális karriere első lépéseként 1936-tól a neves fotóriporter, Karel Hájek mellé szegődött asszisztenként, így tizenhat éves korától jelentek meg riportképei az újságokban. A színházi fényképezés is végigkísérte pályafutását, tehetsége ezen a területen is korán megmutatkozott: egy barátja segítségével sikerült növelnie filmjeinek a fényérzékenységét, így a rossz fénykörülmények ellenére különleges pillanatképeket tudott készíteni a balerinákról és karmesterekről – akkoriban ez nem volt elterjedt módszer a színpadi szereplők megörökítésére. 1938-ban Tmej képei már a külföldi sajtóban is megjelentek – aztán jött háború, ami megváltoztatta a dolgokat és a fiatal cseh fotográfus pályájának útját is.

1939-ben egy évig grafikus művészeteket tanult, aztán szerencsés találkozásoknak köszönhetően barátságot kötött két másik, szintén híres fotográfussal, Karel Ludwiggal és Václav Chocholával. Velük ellentétben azonban ő továbbra is – a beállított képek helyett – az események autentikus visszaadására és a színpadi mozgás megjelenítésére törekedett, ezekből pedig kisebb sorozatokat, történeteket állított össze, amely akkoriban szintén szokatlannak számított. Nem sokkal a Cseh-Morva Protektorátus megalapítása után a megszállók számos napilapot beszüntettek, és új, németbarát lapokat hoztak létre, míg más újságok, mint a Pestrý týden (Színes hét) és a Světový zdroj zábavy a poučení (Szórakozás és művelődés a nagyvilágból), amelyeknél Tmej – utóbbinál két barátja is – dolgozott, életképeket, történelmi, természet- és sportfotókat, színészek portréit – vagyis többé-kevésbé apolitikus jellegű fényképeket – igyekeztek publikálni. 1941-től azonban még kiterjedtebb lett a kontroll, innentől kezdve egyre több újság közölt képeket a német hadsereg sikereiről – 1942-ben néhány cseh fotográfus a keleti frontról manipulált propagandaképekkel tért haza, amelyeken boldog ukránok és oroszok üdvözölték a német katonákat. Számos cseh fotográfus a történelmi értékek, tájképek, gyerekek, állatok, a népi élet megörökítésébe menekült, mások folytatták a mindennapi élet megörökítését. A frontra, a csaták közvetlen közelébe kevesen jutottak el, azonban sok sajtófotóst – főleg a zsidó származásúakat – deportáltak.

A protektorátus alatt mindenki próbált hivatalosan állásban lenni, mivel a többieket munkatáborba küldték. Tmej nem foglalkozott ezzel, bízott abban, hogy a munkaügyi hivatalban uralkodó zűrzavaros állapotok miatt nem veszik észre státuszát – így történt, hogy 1942-ben egy nap idézést kapott (amihez az is hozzájárult, hogy nem volt házas). „A behívókártyára az volt ráírva: ››A háború végéig‹‹. Mielőtt még felszálltunk volna a vagonokra, amelyek indulásra készen vártak, az organizátorok adtak egy cipót és egy füzér kolbászt. A hangszórók recsegték, hogy a németek elfoglalták Sztálingrádot és körbevették Leningrádot.”

Tmej 1942 szeptemberében érkezett meg Breslauba (ma: Wrocław), ahol a levelek vagonokból való kipakolása volt a feladata. Contax és Rolliflex kameráját vitte magával – Prágából még felszerelést is kapott sötétszoba kialakításához –, a németek pedig engedték neki, hogy fotózzon, mivel képeit egyszerű „szuvenírnak” tekintették. A munkásokat egy egykori fogadóban szállásolták el, így a környezet nem a szegénység, hanem az (elmúlt) elegancia jegyeit mutatja – bár a tereket átalakították, a magas boltívű ablakok, a díszített keretes tükrök, a dekoratív mennyezet és a hajlított fa székek mind árulkodó jelei egy elmúlt, szebb korszaknak. A nyomor sokkal inkább a kis, poetikus részletekben válik láthatóvá: szakadt ruhák, rongyos matracok, szegényes étel, gyertyák, összegyűjtött cigicsikkek. Tmej gondosan megkomponált jelenetei bemutatják, hogyan esznek, alszanak, kártyáznak, pihennek, szórakoznak a kényszermunkások – itt nincsenek izgalmak, nincs kínzás, brutalitás, de lehet érezni a szomorúságot, az apró emberi szenvedéseket, a kimerültséget, nem csak fizikai, de szellemi, mentális szinten is. Hitler képmása, az állami hatalom szimbóluma, éberen őrzi a behívott munkaszolgálatosokat – még a felügyelőket is: az egyik fényképen egy öreg német ellenőr könyökére támaszkodva alszik, nyilvánvaló kimerültsége éles kontrasztot mutat a fejfedőjén lévő jelvény magasba emelkedő birodalmi sasával és a háttérben lévő Führer-portréval. A természetes környezetükből és életükből kiszakított egyének egyfajta purgatóriumot tapasztalhattak meg az idő múlatásának kimerítő körforgásában: itt ragadtak, a nélkül, hogy előre vagy hátra tudnának menni a világban.

A németek bordélyt is nyitottak a külföldi munkaszolgálatosoknak – ahol ez a felirat állt: „Nur für Ausländer!”, azaz „Csak külfödieknek!” –, abból a célból, hogy megakadályozzák a nem németek és az „árják” kapcsolatba kerülését. A bordélyban lengyel, csehszlovák, francia nőket kényszerítettek arra, hogy prostituáltként dolgozzanak, így találkozott az önkéntelen munkások két csoportja. Tmej az egyik cseh lány segítségével jutott be, hogy képeket készíthessen – az emberek a mosolyokkal, a nevetéssel, a tánccal néhány pillanatra kiszakadhattak kilátástalan helyzetükből. Később az egyik prostituált portréjához ezt írta: „Ez a cseh nő választási lehetőséget kapott: vagy bordélyház vagy koncentrációs tábor…Évekkel később belebotlottam Prágában; halálra itta magát”.

Tmej képei mind benti térben készültek az ott lévő természetes fénnyel – legfeljebb egy villanykörte segítségével –, így a tónus kontinuitására helyeződik a hangsúly, amely az idő lassú múlását érzékelteti, az ottani emberek elsőszámú tapasztalatát. A cseh fotós egyszerre volt részvevő és megfigyelő ebben a köztes létállapotban, munkatáborról szóló sorozata pedig nem csak a legkiemelkedőbb munkája, de egészen különleges történelmi dokumentum is, amely a háborús fotográfiában teljesen egyedülálló. Nincs más, hasonló jellegű képi testimónium a náci munkatáborokról, amelyek egyszerre lennének informatívak és művésziek – így, paradox módon, az által lett igazán híres, hogy félbeszakították fotós karrierjét.

A nyughatatlan fotográfus azonban nem várt a háború végéig, 1944-ben megszökött a táborból és visszament Prágába, így a májusi felfelkelés eseményeit is volt alkalma fotózni. A táborban készült képeket A Spirituális Üresség Ábécéje című albumban adta ki 1945-ben, és még ugyanebben az évben, a háború befejeztével – néhány barátjával – hosszabb utazást tett a romos Németországban, azonban kameráját ellopták, így erről nem maradtak képi emlékek. Prágába visszatérve a Nemzeti Színháznak dolgozott, de a még mindig nagyon fiatal Tmejnek nem sok ideje maradt tehetsége további kibontakoztatására. Az újabb fordulatot az 1948-as kommunista hatalomátvétel jelentette – ebben a totalitárius rezsimben sem jutott sok hely a fotósnak, akinek meglehetősen radikális nézeteire és a propagandára kevéssé fogékony képeire természetesen felfigyelt a hatalom. Tmej már az előtt is különös ellenszenvvel viseltetett a kommunizmus – és minden velejárója – iránt, hogy 1958-ban bebörtönözték volna. A – már-már naiv – lázadásával azonban nem hagyott fel, névjegykártyáit például provokatív aláírásokkal látta el, mint például: „Tmej–gyártulajdonos”. Hét évnyi rabság és kényszermunka – ezúttal uránbányában – után 1965-ben szabadult, az 1970-es években a reklámiparban helyezkedett el – kevés sikerrel –, de folytatta a színházi munkát, illetve Vysočany, egy eltűnőben lévő prágai negyed utolsó éveit dokumentálta. A rendszerváltás után összegyűjtötte addigi munkáit, hazai és külföldi kiállításokon vett részt. Öregkorára egészsége megromlott, 2004-ben hunyt el.