Nem, nem jártam ott, dehogy.
Egyáltalán nem ismerem a Big Almában gipszstukkókat készítő ember lakását.
Soha nem is láttam.
Még képeken sem, és nem is kérdeztem meg senkit.
Milyen a pecó?
He?
A képzeletem pedig olyan, mintha zoknival hordanék sót a tengerbe.
Csinálja azt az ember, de tudja, a tenger nem lesz sósabb.
Egyáltalán.
Embert meghalni is csak kétszer láttam.
Az apámat meg a színészt.
Onnan gondolom, hogy mindketten meghaltak, hogy eltemették őket.
Én ugyan nem temettem el sem az apámat, sem a színész, bár ott voltam, amikor eltemették őket.
Láttam, hogy sírnak és virágokat szorongatnak a kezükben, akik ott voltak a temetéseken.
Ők akkor most eltemették őket.
Meg kellene mindegyiket kérdeznem, de mi van, ha már közülük is meghaltak néhányan.
Őket hogy kérdezzem meg?
A lakásról beszélek, amit nem temethettem el, hiszen a lakások nem halhatnak meg, különben is, nem voltam H. P. lakásában, még azt hiszem, a pesti lakásában sem voltam, találkozni is csak a színházban vagy a színház közben találkoztam színházat is csinált, vagyis színházat csináltak a lakásból, jól összekeverték a dolgokat, mert ők lakók is voltak, de a nézők nem voltak lakók.
Én a new yorki lakás nézőire is gondolok, akik lakók is lehettek abban a lakásban, ahol H. P. meghalt, de inkább úgy gondolok rájuk, mint nézőkre, akiket H. P. úgy instruál, mintha színészek lennének.
Ez már nem a Squat, bár az is egy lakás volt, és az a lakás is színház volt, hiába, H. P. nem fért soha a bőrébe, pedig jó bőre volt, igazi színészbőr, rá volt például nőve a koponyájára a színészbőr, micsoda koponya, szinte cuppogni kezdtem, ha ránéztem arra a koponyára, puszit kellett volna rá adnom, igen.
Igazán megtehettem volna, mondjuk előadás közben, ahol néző voltam, szépen felálltam volna a nézőtérről, és odasétáltam volna a fotelben üldögélő H. P. háta mögé és nyomtam volna egy ajkasat a koponyájára, egy pillanatra rám nézett volna, és úgy hallgatott volna tovább, mint akinek bepusziltak a színházába.
Mások talán azt mondanák, gyerekes dolog összekeverni a dolgokat, a lakásban élni kell, a színházban pedig színészkedni.
Én azt mondom, jól tette, hogy összekeverte a dolgokat, hogy lakhatási engedélyt kért a játékra, és akkor sem keseredett el, ha nem adtak.
Az ember szabad, a többi mellékkörülmény.
Még a színház is, de érdemes jól csinálni, ha az ember a szabadságot szolgálja.
Szól tehát az instrukció a H. P. New York-i színházában, pardon, a lakásban, kint meg van az a város, ami szokott lenni kint, miközben valaki haldoklik.
Valahogy azt képzeli az a sós zokni rajtam, hogy csak nők vannak vele – történetesen tudom, hogy nem csak nők voltak ott, de ez nem érdekeli a zoknit – és a nőket rendezi.
Utasítása egyszerű, nem kíván esztétikai megfejtést, egyáltalán, H. P. színházai nem az esztétikumban születtek és nem is abba haltak bele.
H. P. színházai az emberi cselekvéseket, a szinte hétköznapi cselekvéseket kivették a hétköznapi tájból és egy sűrített, és lassított időben megmosogatták őket.
Ahogy egy háziasszony rendet tesz a lakásban.
Felmos, leporol, kiigazít.
De ezt nem tudom, és nem is fontos.
Az instrukció a fontos, a pontos utasítás, az elvéthetetlen felszólítás, minden színész álma, tudni, ami következik.
Ha meghalok, ne sírjatok, és ne szomorkodjatok, hanem nevessetek, énekeljetek és táncoljatok!
És most ott táncol, énekel, és nevet megannyi nő, ahogy kell, mert lehet.
H. P. New York-i lakásában, gipszstukkó glóriákkal a fejük felett.
balog
b-log.netfactory.hu