Vettem a fáradtságot.
Nem volt drága.
El volt telve 20 meg 30 év.
Az már csak valami, nem?
Na, ahogy veszem éppen a fáradtságot, hogy pontosan elkapjam az elmúlt idő varázsát, rám
esik egy reggeli beszélgetés, aminek a tanúja vagyok, fül.
Hogy arra az évtizedre vagyunk szögezve, amelyben még az ösztöneink, az akaratunk, a
vágyaink szinte hibátlanul – bár sok oktondisággal – működtettek bennünket.
Vegyünk egy példát, aztán próbáljuk bizonyítani.
Elolvasok egy bekezdést Bérczes László Beszélgetőkönyvéből.
Amiben Cseh Tamással beszélget, aki beszélget neki Paál Istvánról.
És értem, ami írva van.
Nem az eszemmel értem, hanem az orrommal és az ujjam begyével értem, értem a
szememmel, amivel a Merlinben készült közös képüket nézem – kezet fognak, két férfi,
brutál fényben, mert bevilágít nekik valami reflektor – érzem a reflektor melegét is, azt is
veszem, ami igaz és azt is, ami színpadias, mache és hamis, azt is tudja a bélrendszerem –
mert a beleim felidézik a szorongást, azonnal és eredményesen –, ami ebből a szorongásból
következik, ahogy nézem őket és hallom a hangjukat is, kép a Merlinben, biztosan a
kilencvenes évek, de a nyolcvanasból jönnek – nekem – nekik viszont még a hatvanasból,
vagyis az ő saját évtizedükből, ami nekem a nyolcvanas – mint saját – és, akkor ők nekem
még azt is áthozzák, oda, a kilencvenesbe, pedig én ezt 2011. szeptember 7-én nézem, reggel,
valamivel 7 óra után.
A testem érzi őket, a testemlékezetem.
Az agyam, a tudatom, a konkrét – közös – történeteink most nem érdekesek.
Nem érdekesek a megtörténtek.
Csupán a felület, amin – akár egy bogár – mozogni kezdek, a szöveg felületén és a rissz-rossz
fénykép felületén – ez már a bizonyítás, ez a mászás, mászkálás, séta a halottakon, de most
még az sem érdekes, hogy halottak, mert az életükön sétálok.
Ezt a bogarat akarom megragadni, a tapadókorongjait, a szívó szájszervét, amivel,
amivel beleragad a felületi matériába, a jelenvaló mézgába, a nyilvánvalóannemmúlóidő
cukormázába, ebbe az édességbe, törökmézbe, amibe sokkal inkább bele lehetne halni, mint a
múlt iránti vágyba, a nosztalgia éhségébe.
Mi ez?
Mi ez az állat, ami vagyok?
És ez a hangsúlyozottan csak térbeli – egyetlen – dimenzió.
Előbb becsapom magam, engedek a vágynak.
Ha az Isti élne, ha a Tamás élne.
De, nem!
Nem ez!
Tehát?
Ennek a rovarnak – akkor nem bogár? – nincsen agya.
A szervei önmagukban álló érzékelők, amelyek nem továbbítanak információkat valami
középpontba, ahol – emberként – elvégezzük a szortírozás, osztályozás, jelentőségtulajdonítás
mindennapos, milliószoros rutinjait.
Ez a lény vak és süket.
Mégis él.
Ez a lény táplálkozik ugyan, de nem étkezik, és nem ürít.
Nem emlékezik, és nem képezi meg a jövőt, amiben majd létezik tovább.
Ugyanakkor negligálja a pillanatot is.
Inkább olyan mechanizmusokkal dolgozik, ahogy egy vaslánc rákap a fogaskerékre.
És halad.
Van neki üzemanyaga, de csak a lánc maga és a fogaskerék maga a hajtógáz.
Idáig jutottam, aztán becsuktam a könyvet.
Jelentőségteljesen az asztalon hagytam, hogy a fiam ne tudja kikerülni, amikor a tabletjét
beveszi, és nekikezd, hogy igába hajtsa az internet csodálatos világát.
Rácsuktam a könyvet a bicikliző bogárra, nem is nyitom ki, nehogy a mütyürke visszatérjen,
valami baszottnagy szellemtestben és lemészároljon, mint akiből már igazán elég volt.
Lekaszaboljon, mint a cövek!
Átírja a születési évemet.
Felnyisson titkos ajtókat, amin átpréselhetem magam egy másik dimenzióba.
Szóljon, hogy kész a kávé.
Cucliztasson, mint egy kisdedet.
Hamvasszon el, akár a holttesteket.
Permetezzen szét a mezőn, ahol majd szarba szökkenhetek újra.
Később mondta is Ilia Miska bácsi, hogy tulképpen, egész’ jól nézek ki.
De ez már egy történet lenne.
Persze, a nyolcvanas évekből.
(Itt fáradt kezemből kihullott a toll, s a kicsike pihék lengeni kezdtek a lapockáimon, mint
kemény propellerek.)
balog