Miután a Stalker visszatért a Zónából, leült a szögesdróttal körülgubancolt lakótelepre vezető ösvény szélén. Karjait felhúzott térdeire tette. Kézfejéről az ujjak mint törött madárszárnyak lógtak lefelé. Az arcára vésődött barázdákban meg-megcsillant a fémpor. Ült és a semmi forgott a fejében. Szája megtelt keserű, lenyelhetetlen ízzel.
Sós nedvesség szivárgott be a barázdákba, kioldva itt-ott a fémport. Félreköpött az árokba és nehéz léptekkel elindult a lakótelep irányába. Vasalt bakancsa hangosan korcogott a szürke betonon.
Semmit nem szóltak egymáshoz, úgy rakodták fel a deszkakordéra amilyük csak volt. El is fért minden. A kislányt középre, a ruhásbatyuba ültették. Szeptember 16-a volt, egy hét telt el azóta, hogy a szomszédjuk, Fegya is elment a telepről.
– Miféle stalker vagy, he? Itt maradsz utolsónak. Neked kellett volna elsőnek menni. Elöl! Érted? Mutatni hogy hová, merre! Ehh! – kapkodott rekedten levegőért Fegya. Kiitta az utolsó üveg vodkát és nekicsapta a falnak. Az üveg szilánkokra tört a kongó betonon.
Senki nem tudja, hová mentek. Senki sem járt arra soha többé. Először csak az út szélét verte fel a gaz. Később már a lépcsőházak megrozsdásodott ajtajait is elállták a megvastagodó fák, a kiterebélyesedő bokrok. Az ablakokban cafatokra tépett, napszítta függönymaradványokat csapdosott a mindig fújó szél. A nap sem tudott már besütni a földszinti lakásokba. A betont – amit valaha annyi láb taposott – megrepesztették a fagyok, a repedésekből pedig újabb növények hajtottak ki. Eltűntek a buszmegállók, eltűntek a kanyarok. Eltűnt a széles betonút vége -– most már nem vezetett sehová. A környékről elköltöztek az énekes madarak.
Kira és Pavel a tizenhetes lépcsőház alagsorában csókolták meg először egymást.
Ennek a háztömbnek a tetején egy fa nőtt. Sehogy sem tudta megakasztani a némán úszó felhők vonulását.
Molnár Csaba
A fényképet Cserny János készítette 2010-ben a Szellmekép Szabadiskola XVI. Fotográfus és Filmes Alkotótáborában, Pacsán.