Szellemkép folyóirat

„Én hiszek a mítoszokban: nem a valóságtartalmukban, hanem a funkciójukban.”[1]

„Ha egy nemzet valóban felnőtt, akkor mérséklettel kell megítélnie saját érdemeit, sőt ha igazán életképes, meg kell tanulnia lefitymálnia ezeket, s feltétlenül gőggel kell hogy tekintsen mindarra, ami nem érinti közvetlenül mai létét és azt, ahogy ma alakítja önmagát.”[2]

Nacionalizmusok és mítoszok

Hogyan lehetséges, hogy ma (és nagyjából két évszázad óta) éppen a nemzeti-etnikai hovatartozás olyannyira meghatározó, sőt, elsőrendű fontosságú az Európában élő emberek számára? A nacionalizmus és a nemzetállam kialakulását illetően több elmélet van. A primordialista irányzat – amely a tudományos életben mára meghaladottnak számít – szerint a nemzet tagjait a vérségi rokonságon túl genetikailag kódolt kultúra köti össze, a szimbólumok és mítoszok eleve „adottak”, a kollektív identitás mint természeti adottság jelenik meg. A konstruktivizmus (Eric Hobsbawm) ezzel ellentétben azt állítja, hogy maga a nacionalizmus eszméje hozta létre a nemzeteket, a nemzeti összetartozás eszméjét pedig különböző nemzeti szimbólumok konstruálásával segítették elő – mindezt abban a korszakban, amikor a hagyományos vallási keretek már nem tartották egybe a társadalmat, és a nacionalizmusban találták meg annak pótlékát.  A modernisták (Ernst Gellner, Benedict Anderson) is úgy gondolják, hogy a nacionalizmus és a nemzetállamok kialakulása tipikusan modern jelenség, azonban azt az alapvető társadalmi és struktúrabeli átalakuláshoz és változásokhoz kapcsolják. Az etnoszimbolizmus (Anthony D. Smith) elképzelése az, hogy a nemzet nem pusztán modern jelenség: nem a semmiből, hanem már meglévő közösségek, etnokultúrák alapján jöttek létre. A Privát Nacionalizmus projekt budapesti állomása, a Képzelt közösségek, magánképzetek kiállítás címében Anderson könyvéhez – és elméletéhez – kapcsolódik, azonban érdemes mindegyik irányzatot figyelembe vennünk, amikor a nemzeti szimbólumok és mítoszok természetéről gondolkodunk.

A szimbólumoknak, mítoszoknak fontos szerepük van egyes közösségek kialakulásában és  fennmaradásában: megteremtik az azonosságtudatot, a csoportkohéziót, erősítik az egyének közötti szolidaritást. A közép-kelet-délkelet-európai térségben élők identitását a tizenkilencedik századig (vagy még tovább) elsősorban a birodalmi keretek, illetve az osztály vagy vallási hovatartozás adta – az Oszmán Birodalom nemzettudat előtti világában például sem a muzulmánok, sem a keresztény parasztok számára nem jelentett sokat a kérdés, hogy milyen nemzetiségűek, mivel nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget az etnikai háttérnek – a közös hit és a vallásilag meghatározott közösség egyszerűen többet számított, mint a nyelvi különbségek.[3]  Azok a jelképek (zászló, himnusz, hagyományos ruhadarabok), amelyek a nemzetközösség alapjait adják, gyakran nem sokkal régebbiek két évszázadnál, és van, hogy éppen a tudatos, célirányos nemzetépítési stratégiák eredményei. Mint ilyenek, nem változtathatatlanok és sérthetetlenek, még akkor sem, ha számunkra úgy tűnik – vagy egyes politikai kurzusok úgy tüntetik fel –, hogy örök időtől fogva léteznek. A nemzetállamok kialakulásában természetesen a mítoszoknak is fontos szerepe volt. A mítosz „olyan képzeletbeli alkotás, amelynek az a rendeltetése, hogy a kozmikus és társadalmi jelenségek lényegét kidomborítsa, szoros viszonyban a közösség alapvető értékeivel, és az a célja, hogy biztosítsa annak összetartó erejét”, ugyanakkor „erősen betagoló (integrator) és egyszerűsítő (simplificator), és arra irányul, hogy a jelenségek sokféleségét és összetettségét csökkentve állítsa őket sajátságos értelmezési tengelybe. Bevezet a történelembe bizonyos rend-princípiumot, amelyet meghatározott társadalom igényeinek és eszményeinek tulajdonít.”[4] Akárcsak a premodern, úgy a modern politikai mítoszok is sajátos logikával és szimbolikával rendelkeznek, amelyek – főleg társadalmi válsághelyzetekben – a kollektív félelmek kifejeződései. Raoul Girardet négy nagy politikai mítoszt különböztet meg, amelyek  jellemzőek a mai világban: Összeesküvés, Megmentő, Aranykor, Egység.[5] A mítosznak ezekkel a jellemzőivel és alakzataival nap mint nap találkozhatunk, így hajlamosak vagyunk evidensnek tekinteni őket.

A mítoszoknak az egész társadalmat átható erejük van – azonban ezeket időről időre meg kell kérdőjelezni, fel kell hívni a figyelmet a működésmódjukra, a fejük tetejére kell állítani őket, el kell gondolkod(tat)ni a valóságtartalmukon, más szemmel kell tekinteni rájuk. A mítoszokhoz való kritikus és felelős viszonyulás minden tudatos állampolgár feladata, és minden társadalom „egész-ség”-éhez hozzátartozik. A  művészek (művészet) ironikus, gúnyos, vagy komoly kritikája hozzásegíthet ahhoz, hogy értelmesen tudjunk beszélni korunk kérdéseiről, miközben új létmódot és kontextust adnak (jel)képeknek, más perspektívába helyezik a megszokottat, lebontják a berögzült kategóriákat, eddig (f)el nem ismert jelenségekre irányítják a figyelmet.

Romboljunk, hogy építhessünk

A Budapest Galéria első két videóinstallációja már előre jelzi és megalapozza az egész kiállításra jellemző kettősséget, feszültséget: Horváth Tibor videója a közvetlen megszólítottságot, a reakciókényszert, az erős érzelmi hatást mutatja meg, amelyet kivált(hat) az életünkbe (látómezőnkbe) akarva-akaratlanul benyomuló nacionalizmus (nemzeti szimbólum). Cséfalvay András ellenben elidegenít, eltávolít, amikor kívülről nézi önmagát, illetve a nemzetállam jelenségét egy dinoszaurusz segítségével – így arra késztet minket, hogy a nacionalizmusra új nézőpontból, más szemmel tekintsünk.  A következő teremben Sanja Iveković Miért nem képviselhet egy művész egy nemzetállamot? című videója – illetve az abban, Rada Ivekovićtól elhangzó gondolatmenet – is az egész kiállításra reflektál, a (nemzet)állam és a művész(et) kapcsolatáról gondolkodik, a filozófusnő kijelentése pedig, hogy a művész(et) és a nemzetállam csak szembeállhat egymással, mivel nem ugyanazt a nyelvet beszélik, akár a tárlat ars poeticája is lehetne.

A vér a nacionalista kurzusban döntő fontosságú tényező, ez az, amiben a nemzet esszenciája rejlik, ez jelöli ki, ki tartozhat a nemzettesthez, akár minden más szempontot (pl. nyelv, állampolgárság) felülírva. A vér tehát minél „tisztább”, „ősibb”, annál inkább vallhatja valaki magát az adott nemzet tagjának – erre a mítoszra reflektál Martin Piaček és Ciprian Mureșan munkája. Piaček műve, Az én nem-szlovák vérem – amelyen a saját vérével festett kördiagramon mutatja be, hányad részben származik nem-szlovák nemzetiségű ősöktől  –, valóban szinte minden közép-kelet-európai ember „önarcképe” lehetne, hiszen a térség történelme során olyan mértékű keveredés volt az itt élő népek között, hogy aligha akad olyan egyén, aki ne tudna valamilyen más nemzetiséghez, etnikumhoz tartozó felmenőjéről – épp ezért (is) fájdalmasan ironikus a „tiszta vér” mítoszának meggyökeresedése és a teljesen homogén társadalom létrehozásának (mai napig tartó) vágya. Mureșan Román vér című alkotása, amelyen a bal kéz felvágott ütőeréből a román trikolór folyik ki, paradox módszerrel állapítja meg a vér „milyenségét”: a hősi, nemzetért való halál gyakran utólagosan is igazolja valakinek az „igaz”-ságát , az öngyilkosság azonban elfogadhatatlan, gyáva tett.

Csontó Lajos Himnusz című videoloopjában különböző országok himnuszainak kulcsszavait, a bennük szereplő legfőbb értékeket jeleníti meg, amelyek sok esetben azonosak az egyes nemzetek esetében. A nacionalizmus kifejeződése a szólamok, a retorika, az érzület szintjén gyakran hasonló, az összehasonlítás révén kiderül, nincs is olyan nagy különbség az egyes nemzetek (megénekelt értékei, vágyai) között, mintha egy sémába minden nemzet behelyettesíthetné a saját nevét (miközben nem feltétlenül gondolja úgy, hogy a megnevezett értékek más országoknak is járnak).

Mykola Ridnyi ukrán művész a Vakfolt sorozatban a hazájában mai napig tartó háborúra reflektál. A háború számos olyan fogalmat, mítoszt – hősi halál, ellenség megsemmisítése, egység megteremtése – hív elő, amelyek szélsőséges érzelmeket és reakciókat váltanak ki az emberekből. Ridnyi képei viszont éppen azt mutatják meg, hogy az ilyen események során a (tisztán)látás lehetősége elveszik, a gondolkodás érzéketlenné válik az összefüggések és tágabb kontextus iránt.

Míg a Budapest Galériában inkább az egyén és a nacionalizmus közötti feszültség, a kettő kapcsolatának problémássága jelenik meg, addig a Kiscelli Múzeum egykoron szakrális terében lévő alkotások a nacionalizmus külvilágban megjelenő valóságára és szimbólumaira reflektálnak.   Piaček A szlovák történelem legkínosabb pillanatai című installációjában kiforgatja azt a fajta narratívát, amely a nemzet történelmét a legnagyobb hősök, államférfiúk, dicső tettek mentén mondja el (mint például az állami oktatásban), ugyanakkor a mai szociológiában és kortárs művészetben népszerű mikroszinttel sem foglalkozik. E helyett olyan eseményeket emel ki  a szlovák nemzet történelméből, amelyeket inkább szégyenkezésre adhatnak okot – de legalábbis árnyalják a hatalom által propagált, kizárólag egy bizonyos elfogadható(nak gondolt) nemzetképbe illő (meg)válogatott események által megkonstruált történelemképet. Végül is, nem árulnak-e el legalább annyit egy nemzetről azok az emberek, tettek, események, amelyek kompromittálóak számára? Persze, más kérdés, ha ezeket felmentik, vagy éppen szobrot állítanak nekik – egyes országokban maga a politika végzi el Piaček ötletének gyakorlati megvalósítását.

Matej Kaminský provokatív videója, a Nemzeti szenvedély is ezt a normatív történelemfelfogást kezdi ki, illetve a hivatalos történelemben megjelenő nemzeti nagyságok steril létmódját, miközben a végletekig fokozza (és parodizálja) azt a típusú nacionalista rajongást, amely feltétel nélkül isteníti, glorifikálja rajongása tárgyát, akárcsak a szerelmes ember – mint az  Őfelsége pincére voltam című Menzel-film jelenetében, amikor a német származású nő szeretkezés közben Hitler portréját bámulja.

A lobogó mind a mai napig az egyik legfontosabb szimbólum egy-egy nemzet vagy intézmény életében.[6] Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy minden ország zászlóját egységes kamuflázs mintába rendezte, így nem csak azok egyediségét rejtik el, hanem tulajdonképpen egy hatalmas absztrakt festményt alkotnak, amelyben az egyes nemzetek hasonlósága előbbre való a különbségeiknél, továbbá arra is felhívja a figyelmet, hogy a zászló megváltoztatható, nem örök időktől fogva létező jelkép.

Borsos Lőrinc installációja, a Mozdíthatatlan ország, egyfelől a parlamenttel azonosítja az ország egészét – mintha minden, ami ezen kívül történik, nem lenne lényeges –, másfelől interaktív tárgyként, akkor kezd el mozogni, amikor közel megyünk hozzá, tehát mégis képesek vagyunk megmozdítani, rombolni (hogy építhessünk), változtatni.

Nosek Nagyvári László A Fehérló Fia hallucinogén, pszichedelikus, idősíkokat, nemzeti jelképeket, hungarikumokat, popkulturális utalásokat felvonultató, szétdaraboló, és szintetizáló animációjára őszinte (anti)országimázs videóként is tekinthetünk – és a kiállítás tökéletes lezárásaként.

A nacionalizmuson innen és túl

 „A nacionalizmusnak megvolt a maga építő szerepe, amint azt a történelmi fejlődés bizonyos szakasza követelte. Hatóerejénél fogva kristályosodtak ki a modern nemzetek, a nemzeti államok. De ugyanaz a nacionalizmus – nem „más” – két évszázadig tartó vérözönbe sodorta Európát. Nincsen jóságos nacionalizmus és más, gonosz nacionalizmus, csak egyszerűen nacionalizmus van, premisszáiból folyó minden megnyilvánulásaival.”[7] A Privát nacionalizmus mégis kísérletet tett arra, hogy felmutassa egy „emberarcú” nacionalizmus lehetőségét. Azonban ahogy a nyelv, úgy a nacionalizmus sem lehet privát, mivel sajátos játékszabályok, intézményesített szokások határozzák meg. Nem mintha a mai, válságoktól sújtott Európában különösebben mutatkozna igény másféle nacionalizmusra, mint amilyen éppen van. A privát nacionalizmus (műalkotásai) végeredményben, mindazzal, ami jellemző rá – a kritikus attitűd, mítoszok dekonstruálása, irónia, játékosság –, nacionalizmuson túli jelenség.

Privát nacionalizmus – Képzelt közösségek, magánképzetek / Kiállítás a Budapest Galériában és a Kiscelli Múzeumban / Megtekinthető december 13-ig