A MONOKRÓM 2, a cím és a rövid összefoglaló alapján egy izgalmas kiállításnak ígérkezett, ahol a színek vibráló-pulzáló kavalkádjának hiányában – elsődlegesen – a kompozíciót, a formát előtérbe helyező, a valóságot feloldó-lebontó fotók gondosan válogatott gyűjteményével találkozhatunk. A képeket illetően nem is csalódtam, de most elsősorban nem műkritikát szeretnék írni, hanem élménybeszámolót, mert a kiállítás, összességében, mégiscsak hagy maga után hiányérzetet a látogatóban: a prezentálás formája ugyanis szinte teljesen ellehetetlenítette a befogadás élményét.
A kiállított képek helyszínéül szolgáló Galéria 12 Kávézó és Borbár, ahogy neve is sejteti nem csak egy képtár. Bár a galéria szó előbbre kerül az utóbbi kettőhöz képest, a valóságban ez inkább fordítva van, pedig azt hihetnénk, egy hangulatos kávézóról van szó, egy kisebb, elkülönített kiállító teremmel, ahol a képek befogadása után rögtön le is ülhetünk, és egy pohár bor mellett megemészthetjük élményeinket. A probléma abból fakad, hogy ebben az esetben a kiállítás, egy már egyébként sem kifejezetten méretes kávézó zsúfolt valóságába gyömöszölődik be. A képek – úgy tűnik – éppen oda kerültek, ahol hely akadt nekik a falon, néhányuk például egészen közel a plafonhoz. Ha állandóan azzal kell küszködnünk, hogy egyáltalán hozzáférjünk a művekhez, mert éppen eltakarja egy dísznövény vagy egy romantikus vacsoráját költő pár, akkor nem érezzük magunkat kellő kényelemben ahhoz, hogy érdemben elmerülhessünk a kiállítás atmoszférájában. Megszoktuk, hogy a művek többnyire homogén térben kerülnek kiállításra, hogy minél kevesebb „felesleges” vizuális információt kelljen feldolgoznunk, figyelmünket a lényegre irányíthassuk. Egy ilyen szituációban pedig egyértelművé válik, hogy ez miért alakult ki így: sokkal nehezebb a képeket önmagukban értelmeznünk, ha a periférikus látásunkba állandóan betolakszik egy bárpult, egy hatalmas füstölt csülök, megterített asztalok, egy ruhafogas és egyéb zavaró tényezők. Hogy őszinte legyek, alig maradt meg valami az egészből azon kívül, hogy feszengve próbálok végigmenni a „kiállításon”, miközben a fotók helyett arra figyelek, hogy ne keltsek túl nagy feltűnést azzal, hogy nem ételt-italt, hanem művészetet fogyasztani jöttem. Aztán amikor rájöttem, hogy ez így élvezhetetlen, kértem egy pohár sört, amit sértődöttségemben a kinti hidegben fogyasztottam és közben azon bosszankodtam, hogy milyen jó reklámot csinált magának ez a kávézó.
Azért azt hozzá kell tennem, hogy a megnyitón nem voltam ott, elképzelhetőnek tartom, hogy arra az alkalomra kicsit „megtisztították” a helyszínt, de egy kiállítás szervezésekor nem lehet úgy tervezni, hogy a megnyitón ott lesz mindenki, akit ez érdekel.
Hogy valami azért a fotókról is megmaradjon, az alábbiakban összeszedtem párat, amik úgy gondolom, még itt is sokkal élvezhetőbbek, mint az eredeti helyszínen.
/ Naphegyi Szabolcs/
