1874. szeptember 26-án született Lewis Hine, aki egy jobb világért küzdött képeivel.
Miután édesapja egy gyári baleset során életét vesztette, 16 évesen kénytelen volt iskoláját félbehagyni és munkába állni. De nem adta fel, félretett pénzéből egyetemre járt és tanári diplomát szerzett, később pedig a szociológia szakot is elvégezte.
A New York-i Ethical Cultural Schoolban kezdett tanítani (itt tanult egyébként később Diane Arbus), ahol kollégája-mentora, Frank Manny javaslatára az iskola fotográfusa lett. Osztályaival az országba érkező emigránsokat fotózta 1904 és 1908 között, igyekezve emberi, egyedi arcot adni az USÁ-ba érkező bevándorlók tömegének.
Több mint kétszáz kép elkészítése után ráébredt, hogy a fotózás több számára mellékes tevékenységnél, és 1908-tól a Nemzeti Gyermekmunka Bizottság (NCLC) munkatársaként kezdett dolgozni.
Ebben az időszakban az USÁ-ban teljesen gőzzel beindult az iparosodás, a hatalmas gépek mellé olcsó kiszolgáló személyzet kellett, melyre a gyárosok szerint az olcsón megkapható gyerekek tökéletesen megfeleltek. Ekkoriban 7 év (!) alatt illegális volt gyermekeket foglalkoztatni, de sokan még ezt a szabályt is megszegték. A 40 órás hét se volt ekkor még sehol, alig egy órányi szünet mellett napi 15 órákat dolgoztak a gyermekek, nem ritkán felnőttek számára is megerőltető és veszélyes állásokban (bányákban, szövőgyárakban, halfeldolgzó üzemekben…).
Lewis Hine ezeket a sanyarú sorsú gyermekeket fotózta közel tíz éven át, fáradságot nem ismerve járta az országot. Persze a gyárakban nem fogadták tárt karokkal a fotóst, így gyakran cselhez kellett folyamodnia, hogy lencsevégre kaphassa a kiskorú munkásokat.
Volt bibliaárus és biztosítási ügynök is, egyik trükkje pedig az volt, hogy gyárfotósnak adta ki magát, akit csak a gépek fotózása érdekelt. Ilyenkor mindig megkért egy gyereket, hogy álljon a gép mellé, csak hogy érzékeltetni tudja a gép nagyságát…
Fotózásai során jegyzeteket is készített, felírta a gyermekek nevét, korát (habár a kisebb gyerekeknek ezzel kapcsolatban tilos volt igazat mondaniuk) és magasságát. Ez utóbbit úgy állapította meg, hogy lemérte, mellényén melyik gomb milyen magasságban van, így ha egy gyerek mellé állt, könnyedén megállapította magasságát.
Hine hitt benne, hogy a képek révén szembesíteni tudja a gazdagokat azzal, hogy milyen áron készülnek el javaik, milyen sanyarú sorban élnek tömegek – és hogy e szembesítés révén képes lesz változtatást elérni.
Nem sokkal halála előtt, 1938-ban sikerült az első valódi eredményt elérni ezzel kapcsolatban, amikor törvénybe iktatták a gyermekmunka új korhatárát, mely immár 16 év volt.
Lewis Hine 1917 után a Vöröskeresztnek dolgozott, Európában is járt, 1930-ban pedig egy egészen nagyszabású feladatot kapott: az Empire State Building építkezését fotózta. Ennek során sokszor ő maga is legalább olyan veszélyeknek tette ki magát, mint a tériszonyt nem ismerő építőmunkások.
Sokáig az a tévhit élt, hogy ő készítette a mára emblematikussá vált képet a semmi fölé kinyúló vasgerendán ebédelő munkásokról, az azonban a GE Building építése során készült 1932-ben és Charles Ebbets volt a fotós. Hosszú éveken át Hines-t jelölték meg a kép készítőjeként, végül 2003-ban sikerült alapos nyomozást követően pontot tenni az ügy végére.
Fotó: Charles Ebbets
Ez a kép viszont már Hines fotója
Van azonban egy fotója Hines-nak, mely még bélyegre is rákerült. Alanya, a “vérszegény kis fonólány”, ahogy Hines nevezte, felkeltette Elisabeth Winthrop írónő érdeklődését, aki “Counting on Grace” címmel regényt írt róla. A könyv megírása után, 2005-ben úgy döntött, hogy szeretne többet tudni erről a kislányról, így egy jó barátjához, a családtörténeti kutatásokkal foglalkozó Joe Manninghez fordult segítségért.
Manning mindössze annyi információval rendelkezett, hogy a kislány neve nem Addie Laird, ahogy Hines feljegyzéseiben állt, hanem Addie Card (ezt Winthrop nyomozta ki), és hogy a kép 1910-ben készült Pownal városában, Addie pedig 12 éves volt ekkor.
Kiindulási alapnak ez igen kevés, és mégis, Manning hamarosan sikerrel járt. Kinyomozta, hogy Addie 17 évesen férjhez ment, született egy kislánya, majd hamarosan elvált, gyermeke pedig férje családjánál maradt. Alig néhány hét leforgása alatt újabb és újabb darabok kerültek helyükre a kirakósban: Addie újra férjhez ment, férjével örökbe fogadtak egy kislányt. Második férje iszákos volt, így Addie leginkább egyedül gondoskodott kislányukról. Szerető anya, nagymama, dédnagymama, üknagymama volt, amikor 1993-ban, 95 évesen elhunyt a “vérszegény kis fonólány”.
Manning kutatása végén eljutott Addie ma élő leszármazottaihoz, akik sokat meséltek neki Addie-ről, és nagyon örültek mindannak, amit Manning révén ők megtudtak szeretett családtagjukról.
Joe Manningre akkora hatással volt ez a kutatás, hogy elhatározta, nem fejezi be ezen a ponton. Elindította a Lewis Hine Projektet, melynek keretében sorra kutatja fel a Hine által megörökített gyermekmunkások leszármazottait. A több ezer kép végére érni ugyan lehetetlennek tűnik, és a kutatás sem végződik mindig ilyen sikerrel. Azonban eddig már több mint 200 leszármazotthoz sikerült eljutnia.
Hine-nak nagy szerepe volt abban, hogy a gyermekek kizsákmányolásával sikerült leszámolni az USÁ-ban. Munkája a mai napig hatással van emberek életére. Mégis, 1940-ben teljesen elszegényedve halt meg. Fotóit fia a Photo League-nek adományozta, mely 1951-ben megszűnt. Ekkor a képeket felajánlották a Museum of Modern Art számára, mely azonban nem tartott rájuk igényt. Végül a George Eastman House fogadta be őket.
Lewis Hine a Wikipédián:
http://en.wikipedia.org/wiki/Lewis_hine
Néhány információs kisfilm a youtube-ról:
Lewis Hine hatása a gyermekmunka betiltására:
http://www.youtube.com/watch?v=RLWM6M8__X4
Egyik fotójáról:
http://www.youtube.com/watch?v=Lh6DWDaMivw
Lewis Hine a gyermekmunka ellen:
http://www.youtube.com/watch?v=JqEBO3Fimek