Könyvajánló – Esterházy én vagyok


Esterházy Péter és Marianna D. Birnbaum beszélget – Az évek iszkolása, Magvető Kiadó, 2015,148 oldal.

 Nem szokványos életrajz egy nem szokványos íróról – fogalmaz Az évek iszkolásával kapcsolatban Marianna D. Birnbaum, Esterházy beszélgetőpartnere. És valóban, a forma nem a megszokott. A hatvanöt éves Esterházy Péter hatvanöt kérdést válaszol meg – családról, Lilikről (Csokonai és unoka-Lilikről), vallásról, hazáról. Szóval, tulajdonképpen az Esterházy által oly sokat citált, intertextusokkal körbebástyázott énről – gondolhatnánk. De Az évek iszkolása nem adja meg ilyen könnyen magát a bevett értelmezésnek: „[a]z »én« most tényleg hidegen hagy (tisztában vagyok, miként hallatszik ez a mondat, pontosabban mondatrész, hallom a gúnyosnak szánt barátságos kacajokat […])” (55.) – olvashatjuk.

 A kötet valahol párja az Esterházy-kalauznak, Marianna D. Birnbaum 1991-ben megjelent beszélgetőkötetének. A kalauz bonyolult szerkezetű mű – akárcsak az Esterházy-próza oroszlánrésze –, vendégszövegekkel tarkítva, nagyon sok olyan kérdést lefedve, amely a korabeli (és a mostani) olvasótábort is foglalkoztatta. Hogyan is kell Esterházyt olvasni, miként funkcionálnak az intertextusok, milyen a szövegek időtere (cseppfolyós!)? Az évek iszkolása sokkal egyszerűbb formát vesz fel – érdekes módon bizonyos szempontból hasonlóan egyszerű az elődjéhez képest, mint a legutóbbi Esterházy-könyv, a Márk-változat az Esterházy-korpuszhoz képest –, bejáratott kérdezz-felelek, mottószerű felütésekkel az író műveiből, a megfelelő helyen a margón jelölt évszámokkal, hogy valamelyest meglegyen az életrajz-jelleg. De míg az előbbi kötet főként az irodalomról, a szakmázásról szól, addig az új inkább az „íróember” képét kívánja megrajzolni, közelebb hozni az olvasóhoz. Jól mutatja ezt, hogy a könyvborítón portéfotó helyett Esterházyt Pétert látjuk hátulról, ahogy unokájával sétál az utcán. Persze, hiszen az arcot már ismerjük – sőt, az álarcokat is: Csokonai Lilit, Estit, E.P.-t és másokat. Azonban az olvasó és a szerző között mindig lesz egy udvarias távolság, mert írónk valahol nagyon hasonló, mint a tweedzakós Ottlik vagy a csokornyakkendős Kosztolányi. Amellett, hogy notórius fecsegő, a hasunkba lyukat beszélő narrátor, de úriember is, geróf, a „jól nevelt, jó tanuló kisfiú” (14.). És mint ilyen, teljesen közel sosem férkőzhetünk hozzá – valahol erről szól a túlbeszélés, a nyelvjátékok, a már-már hrabali irónia: a távolság megképzéséről. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Marianna D. Birnbaum Az évek iszkolásával teljesen felszámolta ezt a távolságot – persze, tudjuk (és Esterházytól is tudjuk), hogy a cél eleve elérhetetlen: az én, az mindig valaki más, a másik megismerése pedig szükségszerűen bukáshoz vezet –, de valamelyest mégis beljebb kerülünk az interjú olvasása után. A kötetben ugyanis benne van „[a]mit tudni akarsz Esterházy Péterről, de sosem merted megkérdezni” – fogalmaz Péczely Dóra.

 Érdekes lehet átgondolni, mit tesz hozzá az utóbbi idők Esterházy-recepciójához a könyv. Tovább megyek: „jót tesz-e” a diskurzusnak. A kritika egy igen jelentős része a Semmi művészet (2008) óta nagyon hasonló bírálatokat olvas a szerző fejére. Koncentráljunk a legutóbbi három kötetre: az Estire (2010), az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat – –ra (2013) és az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat – –ra (2014). Az Esti kemény bírálatokat kapott: „Esterházy Péter eleddig adekvát megszólalási módja nem számít már újnak, így az ESTI-vé alakulás puszta apropóvá válik, s nem teremt valódi beszédhelyzetet.” – fogalmazott Horváth Csaba. Hasonlókat állított Radics Viktória is: „Ez a nyelvi eksztázis, a kilépés a szürke barakkvalóságból húsz-harminc évvel ezelőtt üdítő volt, irodalmi reveláció volt, horizontokat nyitott meg, mára azonban »a szöveg öröme« […] veszített izgalmasságából, mintha elteltünk volna vele.” A – a kardozós változat – esetében tetőzött a jelenség, szintén a már emlegetett Radics Viktória jóvoltából: a „szerző nem tud szabadulni úri obszessziójától, E. P.-től; noha látszólag distanciát teremt és minden vallomásosságot, közvetlen én-beszédet kiirt, a szerepidentitás már annyira megrögződött – s ebben egy egész kulturális udvartartás támogatja -, hogy az írás révén sem történik meg a terápia, az eloldódás az ironikusan uralt Jelentékeny Író Egótól” A bírálat nem csak Esterházynak szólt, hanem az őt piedesztára emelő olvasó- és irodalmárközösségnek is. És valóban, leegyszerűsítve a helyzetet, tényleg két táborra oszlott a közvélemény. Az egyik azt kiabálta, hogy Esterházy ideje lejárt, ha maradni akar, ideje új trükköket mutatni, és nem csak a „brandből” megélni. A másik tábor pedig minden körülmények között fejet hajtott az író nagysága előtt, és kárhoztatta azokat, akik nem értik és érik föl jelentőségét. Azonban időközben megjelent a – a Márk-változat –, amely önmagában elég volt ahhoz, hogy megmutassa, hogy a szimbolikus apagyilkosság korai volt, legalábbis azon érvek mentén, amelyeket eddig felsorakoztattak. A – a Márk-változat – ugyanis merőben mást hozott, mint a – a kardozós változat –. Minden hájjal megkent mondatok helyett bibliai tömörségű kinyilatkoztatásokat. Harsányság helyett csendes imát. Ez is egy új Esterházy-trükk, mondhatnánk, de mintha most nem lenne semmi csalás.  Sántha József még azt is felvetette, hogy a „moralitás efféle töményen prózába oltott változata valóban szépirodalomként emészthető-e”.

 Ilyen hátszéllel jött lére Az évek iszkolása, amely bizonyos értelemben szintén valamifajta lecsendesedést sugall az író részéről. Fontos eleme a beszélgetésnek a valláshoz való viszony, amelyet a szövegkorpuszból legerősebben az említett – a Márk-változat – temazitál. Érzékeny és sokat vitatott téma Esterházy valláshoz való viszonya, csakúgy, mint a családdal, a családi örökséggel való kapcsolat – többek között azért is érdemes belelapozni Az évek iszkolásába, hogy bizonyos elemei a történeteknek tisztázódjanak. Igaz ugyanakkor, hogy sok momentumot már ismerhetünk korábbról, akár interjúkból, de a primer szövegekből is, az apa kérdésén át az irodalmi apák szerepéig – ebben az értelemben Birnbaum törekvése, hogy csakis olyan dolgok kerüljenek be a kötetbe, amelyek újat mondanak az olvasónak, nem sikerült. Nem sikerült továbbá megtörnie a kérdezőnek az író páncélját minden esetben – a szemérmesség sok esetben elfedte a valódi válaszokat. De emellett nagy erénye a „nagyinterjúnak”, hogy a cél ugyan nem a szakmaiság volt, mégis betekintést nyerhetünk általa az Esterházy-féle irodalom mibenlétébe. Különösen fontos ebből a szempontból a saját élményanyag, az élet mint irodalom témaköre: „életem anyagát a regények anyagának tekintem.” (65.), illetve „[a]z irodalom nem papír, hanem része a valóságnak” (109.) Az is kiderül, hogy az Egyszerűk után az Optimális bináris keresőfák című regényen fog dolgozni a szerző, illetve hogy a Bevezetés a szépirodalomba ötlete tulajdonképpen egy matematikai fogalmon, a modulrendszeren alapul (önmagukban is megálló egységek, amelyek kiadnak egy nagyobb egészet). Érdekes módon, Esterházy mintha reflektálna a korábban említett kritikákra is: „[A] szójáték önmagában nem olyan fontos. Ahogy a bravúr sem. Inkább egy általános viszony a nyelvhez” (135.).

 Az évek iszkolása fontos kötet, amellett, hogy vannak szerkesztésbeli hibái és tartalmi hiányosságai. Fontos abban a tekintetben, hogy öntudatlanul belép a vitába, amely a bálványdöntögetésről szól. Fontos azért is, mert annak, aki nem jártas Esterházyban, felvázolja az író világának főbb pontjait, ahol sajátos módon magánélet és az alkotás összeér. Azonban az már az olvasó dolga, hogy a főbb pontok által kirajzolt körvonalat feltöltse tartalommal – ez pedig nem megy máshogy, minthogy beleveti magát ebbe a komplex és sokrétű irodalomba, amit az Esterházy-univerzum jelent.

 

Murzsa Tímea