Ha az előző héten huzigáltuk a szánkat, most megdicsérjük a közszolgálatiakat, azon belül is a Duna mindkét csatornáját: jobbnál jobb filmeket láthatunk itt a héten (júnis 13-19.), viszonylag nézhető időpontokban.
Fotós témában két portréfilmet ajánlunk rögvest: Balogh Rudolfról (1879-1944), a magyaros stílus néven ismert fotográfiai irányzat egyik megteremtőjéről és legjelesebb képviselőjéről június 14-én 16.20-kor az I-es, Lucien Hervéről (1910-2007) június 17-én 20.20-kor az Autonómia vetít dokumentumfilmet, előbbi Vékás Péter, utóbbi Koncz Attila alkotása.
Hollós László remek és ritka igényesen fényképezett sorozata, a Szerelmes földrajz ezen a héten Presser Gáborral csavarog kedvelt helyszínein, a pesti piacokon (szombat, 14.55). Szintén személyes történet Mészáros Mártáé, Az én Moszkvám (június 16., 22.40). Az útifilm vállaltan szubjektíven, a játékfilmjeiből jól ismert életrajzhoz szorosan kötődő motívumok alapján szemléli az orosz főváros történelmi és kulturális vonatkozásokban rendkívül gazdag múltját és kicsit a jelenét is. Az utazás, amelyen Mészáros Márta unokájának mutatja be a várost, a 2010-es Moszkvai Filmfesztivál idején történt, ahol bemutatták az Utolsó jelentés Annáról című filmjét is. (Ezt meg is nézhetjük a film előtt, ugyanitt, 21.00 órától.)
Nagy Kata rendező a Lovasi Zoltán-Nyíri Béla- Sibalin György operatőri trióval az 1958-as Nagy Imre perről Kádár János megrendelésére készült felvétel történetét dolgozza fel.
Nagy Imre újratemetésének idején műsorra akarták tűzni az eredeti propagandafilmet, de erre végül nem került sor, s legálisan máig sem vetítették. (A filmet a héten háromszor vetítik: a Duna I. szerdán 22.50-kor, beszélgetéssel kiegészítve a Dokureflex-sorozat részeként, ezt ismétli az Autonómia másnap 19.30-tól, az M1 pedig szintén csütörtökön, 22.15-től. Pontos címét így keressék: A Nagy Imre per – Egy propagandafilm titikos története
Élt egy egyetemista lány Iránban, úgy hívták: Neda Szalehi Aga Szoltan. 26 éves korában, 2009. június 20-án mellbe lőtték egy teheráni tüntetésen, amikor az elnökválasztás tisztaságát megkérdőjelező tiltakozók összecsaptak a rendfenntartó erőkkel. A haldoklásáról mobiltelefonnal készített videó bejárta a világot, Neda pedig az iráni tüntetők szimbóluma lett. Antony Thomas amerikai dokumentumfilmje róla szól, a lányról, aki már iskolás korában megtagadta a csador viselését, felnőve pedig “felforgató” könyveket olvasott, és az arab tánc volt a szenvedélye. Az apja “félelem nélküli gyereknek” nevezte. Neda portréját videók, fotók, a naplója és a levelei teszik teljessé, megszólalnak szülei, barátai, s az az orvos, Arash Hejazi, akinek a kezei között meghalt. (A Nedának című, saját gyártású filmet az HBO adja június 16-án, 23.10-kor.)
Iránhoz ezúttal is csatlakozik a Duna I., amikor Merhdad Oszkui újabb dokumentumfilmjét mutatja be, a legismertebbet, melynek címe: A burka túloldala.
Az iráni a Kesm-szigeten, ahol nagyon szigorú vallási szabályok uralkodnak, minden nő a patriarchális társadalom elnyomása alatt él. Arcukat majdnem teljeseb burka fedi, szenvedésük különböző mentális és fizikai, csak az ún. „Zar-ceremóniával” kezelhető betegségek formájában nyilvánul meg. Sokan közülük, amikor már nem bírják a testi-lelki szenvedést, a tiltásokat és a nyomort, az öngyilkosságot választják menedékül. Nem csoda, hiszen még az alsóbb iskolákat sem végezhetik el, 12-13 évesen a szüleik által választott férjjel kötött kényszerházasság, s szinte gyerekként a gyerekszülés- és nevelés gondja várja őket. A fenyegetések ellenére most először leültek a kamera elé, hogy meséljenek kilátástalan sorsukról Mehrdad Oszkuinak, aki e cikk szerzőjének így nyilatkozott: „A burka túloldalán Irán egy déli szigetén készült, ahol a férfiak azt sem engedik meg, hogy fényképezzék az asszonyaikat, nemhogy még filmezzék, úgyhogy nem volt könnyű dolgom. Mielőtt hozzákezdtem volna a filmezéshez, hat hónapig jártam oda, különösen egy Szeleh nevű faluba, és nem csináltam mást, csak mindenkinek köszöntem az utcán, elsősorban a persze a nőknek. Eleinte csodálkozva méregettek, hogy ki is lehet ez az ember, aki fel-feltűnik és csak úgy köszöntget, de szép lassan hozzászoktak a jelenlétemhez, és kezdtek elfogadni engem. És egyszer az egyik asszony, aki nagyon sokat segített nekem a munkában, odajött és azt mondta: sem én, sem más nők egyáltalán nem szoktuk, nem is akarjuk és nem is fogjuk ezentúl sem fényképeztetni és filmeztetni magunkat. De most többen úgy gondoltuk, hogy hajlandók vagyunk beszélni veled és elmondani a problémáinkat neked, de csak neked. A forgatócsoport természetesen több emberből állt, de a beszélgetések felvétele úgy zajlott, hogy mindenki kiment a szobából, csak én maradtam bent egyedül a riportalannyal, a kamerával és a mikrofonnal. És olyan mélyen és őszintén beszéltek velem, hogy sokszor együtt sírtunk. Sok mindent elmondtak nekem, olyan intimitásokat és titkokat, amiket végül nem használtam fel a filmben, mert nem akartam a kapcsolatunkat elrontani. Annyira tiszteletet érdemelnek ezek az asszonyok, hogy nem akartam visszaélni azzal, amit elmeséltek nekem.”
(A film a Müncheni Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon a legjobb film díját, a Krakkói Nemzetközi Filmfesztiválon Aranysárkány-díjat és a Montreáli Emberijogi Fesztiválon a zsűri díját nyerte el. Adásidő: június 14, 23.15)
M.G.