A Szellemkép idei végzős évfolyamának diplomaféléve a mindannyiunkat érintő vírushelyzet miatt merőben újszerű félév volt, a konzultációk átkerültek az online térbe, a Dob utcai kávészüneteket felváltotta laptop előtti ücsörgés egy bögre forró teával. Az online oktatás kiállta a próbát, a hallgatók visszajelzései alapján a konzultációk hasznosak és és gördülékenyek voltak. Az online diplomavédésen bemutatott diplomatervek és a benyújtott esszék azt mutatják, hogy minden szempontból teljes értékű félévet zártunk.
Cikksorozatunkban a 2021. tavaszi félév végzős hallgatóinak diplomamunkáit szeretnénk bemutatni: hét hallgató, hét teljesen különböző fotográfiai látásmód, hét műfajban, formanyelvben, témaválasztásban teljesen eltérő munka. Ami közös bennük, a munkák magas színvonala mellett, hogy minden hallgató a saját szívéhez, jelenlegi élethelyzetéhez, gondolataihoz közel álló témát választott. A diplomamunkákat – terjedelmük miatt – két részletben mutatjuk be.
Korn Beatrix – Feljegyzések (II./I.)
(konzulens Perness Norbert)
Az emberi test és arc örök és kimeríthetetlen téma a művészetek körében. Valóban
fantasztikus, hogy egy egyszerű, reális emberábrázolással milyen széles spektrumú
érzelmeket lehet bemutatni. Az arc és a test mimikái fantasztikus dolgokra képesek.
De mit adhat egy fotó, ha hiányzik az arc? Valóban az arc, a szem tud mesélni? Csak a portré
lehet elég kifejező ahhoz, hogy érzéseket megjelenítsen? És meg kell, hogy jelenítse azokat
pontosan?
Ezekre az egyszerűnek tűnő kérdésekre kerestem elsősorban a választ diplomamunkám
elkészítése során.
Az érzések, melyeket képeimen keresztül szeretnék átadni, nem összetettek. Életem egy-egy
fontos feljegyzéseit mutatják be, ahogy én látom vagy ahogy épp én láttam magamat kívülről
abban a helyzetben. Nehezen engedek el bármit is az életemből. Legyen az tárgy, ember,
történet vagy esemény. Fontos, hogy tudjak emlékezni az általuk kiváltott érzésre, amiből az
idő múlásával csak egy pillanat, egy összerándulás marad meg. Azt az egy pillanatot pedig
időről időre felidézem, hogy ne felejtsem el. Egy érzéssel és egy képpel. Ezek az én
feljegyzéseim, melyek emlékbe maradnak, zűrzavar nélkül, tisztán. A képen magamat látom.
Furcsán. Felemelkedve vagy belebetegedve az érzésbe, vívódva akár önmagammal. És
ahogyan én látom, úgy kizárólag az enyémek. De nem személyesítem meg. Ne rólam szóljon.
Ha valaki ránéz, tudjon saját életére asszociálni. Hirtelen az övé tud lenni az érzés, tudja
beilleszteni saját történetébe. És neki biztosan egészen mást jelent. Amit benne kelt, az az
övé.
Fotóimat úgy tartom személytelenségben, hogy nem láttatom az arcot és kizárólag a test és a
környezet harmóniájával idézek. Így tudom kiküszöbölni, hogy a kiváltott érzelmeket
közvetlenül irányítsam. Szeretnék úgy láttatni, hogy egyedi érzéseket váltsak ki fotóimmal,
annak tartalmi feldolgozását a szemlélő épp aktuális lelki állapotára bízva.
