Szellemkép folyóirat

Miben változott Robert Frank fotográfiája elődeihez, különösen pedig mentorához, Walker Evanshez képest?

Robert Frank 1955 tavaszán kapta meg a John Simon Guggenheim Memorial Foundation ösztöndíját, amellyel elindulhatott felfedezni és lefényképezni Amerikát. Bár több alkalommal élt és fotózott az Egyesült Államokban, korábban főként kereskedelmi és divatfotósként működött, az egész országot átszelő túrára pedig 1955 nyaráig nem vállalkozott. A kilenc hónapig tartó út során több mint harminc államban fordult meg, és kb. 28 ezer fotót készített. 1956 júniusában tért vissza New Yorkba, 83 fényképet tartalmazó albuma azonban először nem az Egyesült Államokban, hanem Franciaországban jelent meg, 1958-ban. Amerikai kiadására egy évvel később került csak sor.[1]

Korábban is készültek az amerikaiak életét, a hétköznapi Amerikát bemutató fotók, albumok is jelentek meg a témában, azonban Robert Frank az első, aki köntörfalazás nélkül fejti ki véleményét az esendő, rasszizmustól és faji szegregációtól sem mentes országról, teszi mindezt egészen új megközelítéssel, technikai tökéletességre nem törekedve. Fotóit nézve az az érzésünk, hogy az emberek valódi arcát látjuk, abban a pillanatban, amikor még nem veszik észre a fényképezőgép jelenlétét.

A harmincas években a Farm Security Administration fényképészei járták az országot, és dokumentálták a válság sújtotta vidéket. Céljuk azonban más volt, mint később Franknek: ők a válságban is helyt álló állampolgárokat mutatták be fotóikon keresztül, a New Deal-program eredményeit propagálva.[2]

Robert Frankre nagy hatással volt Walker Evans fotográfiája, aki 1935-1937 között szintén az F. S. A. keretein belül fényképezett. Evans és Frank először valószínűleg 1950-ben találkozott, és bár a fényképészethez való hozzáállásuk eltérő volt, megtalálták egymásban azt, amit csodálni tudnak.[3] A már hírnevet szerzett, sikeres Evans hamarosan Frank mentorává és barátjává vált. Evans volt az, aki hozzásegítette Franket a Guggenheim-ösztöndíj elnyeréséhez, Franknek pedig az úton az Egyesült Államok térképén kívül egyetlen kalauza Evans 1938-ban megjelent American Photographs című albuma volt.[4]

Evans 1935-ben indult útnak, és két évig járta a déli államokat, hogy megörökítse a társadalmi változásokat. Az American Photographs c. album szinte fele, és az össze fotó, amely a Let Us Now Praise Famous Men c. könyvben megjelent, ebben az időszakban készült.[5]

Ha összehasonlítjuk az American Photographs és a The Americans albumokat, kiderül, hogy Frank mennyiben használta fel Evans eredményeit és melyek azok a pontok, amikor eltér elődjétől. A technikai különbségek szembetűnőek: Evans jobban kedvelte a középformátumot, míg Frank inkább a könnyebben kezelhető kisformátumú fényképezőgépet használta. Evans ragaszkodott a statikus ábrázolásmódhoz, alakjai nagyon ritkán mozdulnak meg, ezzel szemben Frank képei dinamikusak, technikailag pedig egyáltalán nem tökéletesek, gyakran túl- vagy alulexponáltak, életlenek.[6]

Emberábrázolásuk is eltér: Evans gyakran szóba elegyedett az emberekkel. Mielőtt lefotózta, próbálta megismerni őket.[7] Így láthatjuk viszont a gyapottermelő feleségét, a kisgyermek és az amerikai légiós katona portréját, az idős bányász arcképét. Ezzel ellentétben Frank alakjai sokszor észre sem veszik, hogy fotózzák őket, olyan arckifejezéseket, olyan pillanatokat látunk, amelyeket tudatosan nem mutatnának egy kamera felé: elmélázó liftkezelő lány, parkban alvó férfi, elcsigázott pultos lány egy étkezdében.

Mindketten szimbólumokat, visszatérő motívumokat választottak, amelyek fényképeik koherenciáját adják. Evans képeit a reklámfeliratok, plakátok, gúnyrajzok, délre jellemző épületek, utcaképek és az autók megjelenése fűzi össze. Frank szimbólumai az amerikai zászló (amely minden fejezet indítóképén megjelenik), az étkezdék, wurlitzerek, a modern tömegkommunikációs eszközök, az autó. Mindezek mögött azonban nem az amerikai álom valóságtól elrugaszkodott képzete áll, épp ellenkezőleg: ezek az eszközök és helyszínek idegenítik el egymástól az embereket, ettől válik mindenki magányossá. Az amerikai zászló eltakarja a zenész arcát, az előtérben álló filmcsillag alakja életlen, az őt csodáló, „hétköznapi” emberek reakciója érdekli a fényképészt.

Evans dokumentarista, érzelmileg távolságtartó stílusa ellentéte a rasszizmus problémáját elénk táró Frank közvetlen ábrázolásmódjának. Számos olyan kifejező kép jelenik meg albumában, mint az afroamerikai nővér, aki egy fehér gyermeket tart a kezében, vagy a fekete pultos lány, aki a fehér férfiakat szolgálja ki.

Szerkezetileg Evans és Frank albuma hasonló sémára épül: a kronológiai sorrendet teljesen felborítva, négy fejezetbe rendezve jelennek meg a képek. A fotók mindkét albumban a jobb oldalon találhatóak, a bal oldal üres (Frank ezen elképzelése csak a későbbi, amerikai kiadás során valósult meg, a francia kiadó ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a képek mellett kortárs írók szövegei legyenek olvashatók).[8]

Frank Amerikája nem váltott ki elismerést, a francia kiadásnak alig, az amerikainak pedig szinte semmi sajtóvisszhangja nem lett.[9] Frank az amerikaiaknak olyan arcát mutatta, mint korábban senki. Amit eddig igyekeztek minél inkább elrejteni, az most egy fotóalbumba gyűjtve került a nagyközönség elé.