„Először egy gitár repült a hangfalak közé, hevedere beleakadt a mikrofonállványba. Aztán egy másik nyaka kezdte szuronyként döfködni valamelyik láda vásznát. Lelkek jajongtak révülten a tűzropogásban két dobütés közt, és tűntek el a gitárok keltette, torz hangörvények tölcsérében. Figyelni kellett volna, és nem rajongani. A zenészek, akiknek egykor nem jutott takaró, és fogadott fivérekként keskeny matracon szorongva melegítették egymást a fűtetlen kamaszkorban, most mintha nem fértek volna el egy színpadon. És ott állt a Srác, hátán szétnyílt a filléres, fekete kordzakó. Szelíd madárijesztőnek hatott, kibe varjak szeretnek.”–
Bíró Gergely Oroszlánkeringő című kisregényének kezdőmondatai hajszálpontosan egy gyermekkori emléket idéznek fel bennem: hét-nyolcévesen a bátyám mellé ülök, s hitetlenkedve nézek vele egy koncertfelvételt: hol a hangszerromboláson fintorgok, hol pedig a zenén csodálkozom, melyben egy megzabolázhatatlan düh teremt rendet.
Mit lehet ezen csodálni?
Én ezt akkoriban nyilván nem értem, de a környezetemben már sokan őket mímelik: viselik jeleiket, követik stílusukat, feldolgozzák zenéjüket. De hiába az egyszerű megjelenés és lefogások – a zene csak nem akar ugyanaz lenni. Képtelenség megtanulni, hogyan kell „nem játszani a hangszeren”, mégis rendíthetetlenül próbálkoznak. Pontosan addig, amíg el nem szakad a heveder, le nem kerül a pingált póló, és a haj is megrövidül. Megtalálták hangjukat.
Az Oroszlánkeringő is ilyen: mindenekelőtt egy elsőkötetes szerző egységes, írói bemutatkozása. Egységes, de nem műfaji értelemben, hiszen a kötet öt különálló novellából és az egy címadó kisregényből áll össze – folytonos, hivalkodás nélküli írói jelenlét, egyazon személytől való, de több esetben ellentétes vágyakból, hangulatokból építkező világ jelzi. A kötet darabjai ugyanis éppen erről szólnak: a kamaszkor határdöntögetéseiről, a kamaszkorból a fiatal felnőttkorba lépő személy útkereséseiről, visszatekintgetéseiről, amiket mind-mind a tisztázás szándéka kövez. Teszi mindezt a szerző hol nosztalgiával-iróniával, hol pedig nem kevés humorral, végigvezetve minket egy fejlődési szakaszon, amelyen mindenki keresztülmegy, ki így-ki úgy, kemény csaták nélkül bizony senki sem.
Nem újdonság sem a megjelenített életkor, sem az írói témavétel, az viszont igen, ahogy Bíró Gergely hozzányúl: mert személyes, és önmagánál többnek csak a fejlődés okán kíván lenni. Hiába a visszatekintés dominál, ha az a célkeresés szándékával párosul. „Mára elnémult minden óraütés, bárcsak kidugná még fejét érted a kakukk. Ki tudja megmondani, hogy felágasít-e majd a remélt eszmélet, vagy beléd ridegült hőkölésed kantárszárán vezet tovább?” (Megálltak egyszer három órakor) A kötet egésze, hiszem, választ ad erre a kérdésre, s remélem, hogy többszólamúságából felerősödik majd egy átfogó hang.
Bíró Gergely első kötetét, az Oroszlánkeringőt (bevallottan) megkülönböztetett figyelemmel vettem a kezembe. Ennek oka nem titok. „Rokonok vagyunk, (…), beszédünk rostozatát meghitt, családi cinkosság teszi ezoterikussá, afféle szemantikai házigeometria jegyében állnak mindennapos megjegyzéseink és válaszaink is, amelynek axiómája, hogy két adott pont közt a legrövidebb távolság mindig csaknem a teljes kör” (J.D. Salinger). Nehéz volt azonban eldöntenem, mik tartozhatnak egyszersmind e körön belülre és kívülre, s milyen szempontból mutassam be a kötetet: hétköznapi olvasóként, műkedvelőként, esetleg rokonként? Utóbb abban maradtam, hogy meglátásaimat különálló személyként, ugyanakkor fivérként is jegyzem le, mégis inkább rábízva az érdeklődőkre a kötet elolvasását követő, egyéni véleményalkotást.
D. Biró Máté