Mára már közhelyes megállapítássá vált, hogy a World Press Photo kiállítás képein többnyire dráma, vér, háború, erőszak, pusztulás és nyomor szerepel – mindez persze egy tágabb, a mai globális médiában uralkodó szemléletbe illeszkedik, elég csak a A Hét Képeit követni a TIME internetes portálján –, úgyhogy egyáltalán nem kell meglepődnünk az idei anyagon sem.
A World Press Photo nekünk, a nyugati világ lakosainak szól: a kiállítást több mint negyven európai, öt japán és kanadai, ugyanakkor csak három latin-amerikai és kettő afrikai városban lehet megtekinteni.
De hogyan viszonyulunk a jóléti társadalom tagjaiként a harmadik világbeli szörnyűségek nyers ábrázolásához? A természeti katasztrófák, romok, halottak és vértócsák látszólag nincsenek túl nagy hatással az ölelkező párokra, nevetgélő barátnőkre, wifit kereső fiúkra – hozzászoktak az ilyen és ehhez hasonló látványokhoz, ahogy én is.
A sok szerencsétlenségből a Norilszkban – a világ egyik legélhetetlenebb városában – élő emberek hétköznapjait bemutató lírikus hangulatú sorozat zökkent ki: itt nincsenek „események”, itt maga az élet az, ami történik, minden nehézségével és örömével, amelyek egyszerre szívszorítóak és felemelőek.
Egy másik sorozat azt mutatja be, hogy a nehéz körülmények ellenére a Gázai övezetben is folyik az élet: az emberek a tengerparton játszanak, pihennek, ruhapróbát tartanak.
Vannak ezeken kívül is szép, megható fényképek és sorozatok, de összességében mégis úgy tűnik, a World Press Photo (zsűrije) és én máshogy gondolkodunk az életről, az emberekről – és a fotográfiáról is. Hiányzik a humánum – ami mondjuk Capa vagy Geroge Rodger háborús képein megvan –, és ha ennek a kiállításnak az alapján kellene véleményt alkotni az emberi életről, akkor meglehetősen szomorú összképet kapnánk.
Hrabal így ír a Táncórák idősebbeknek és haladóknak című könyvében: „A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.” A World Press Photo – sajnos – ennek az ellenkezőjét mondhatja el magáról.
/Gáspár Balázs/