A hét fotósa – Alexander Rodchenko (1891–1956)

Árnyékok a járdán, 1928

„Mit fotózni – ez olyasvalami, amit mindenki tud. De hogyan – ezt csak kevesen.”

Alexander Rodchenko 1891-ben született Szentpéterváron, munkáscsaládba. 1909-ben, apja halála után, Kazanba költöztek, ahol művészeti iskolába járt. Ekkoriban festett, majd az 1920-as évek elejétől grafikával foglalkozott, posztereket készített filmekhez, hirdetésekhez.

Ebben az időszakban Rodchenko az orosz konstruktivista mozgalom vezéralakja volt. A Szovjetuniót gyorsan változó társadalom és nagymértékű indusztrializáció jellemezte, a konstruktivisták radikális művészekből álló csoportja pedig úgy gondolta, hogy a művészetet a társadalmi fejlődés szolgálatába kell állítani. Rodchenko és társai elutasították a „tiszta” művészetet: a cél a forradalom előremozdítása volt. Még grafikusként, lelkesen nyilatkozott a változásokról: „Meghódítottuk Moszkvát, teljesen megváltoztattuk az öreg, cári-burzsoá-nyugati stílust és reklámot.”

A német dadaisták fotómontázsai lenyűgözték, ennek hatására fordult a fényképészet felé. 1924-ben kezdett el fotózni, első fényképezőgépét 1925-ben, Párizsban vette. Akkori élményeire így emlékezett vissza: „Először csak távolról láttam az Eiffel-tornyot, és egyáltalán nem tetszett. De ahogy elhaladtunk mellette, és ebből a perspektívából láttam a fölém emelkedő fémszerkezet vonalait, mély benyomást tett rám az épület tömege és konstrukciója, amely távoli nézőpontból csupán egy szelíd pont és a képeslapokon annyira unalmas.”

: A Patyomkin páncélos című filmhez készített egyik plakát

: Művelődést propagáló plakát, 1924

: Fotómontázs Majakovszkijról, 1926

: Lenin, 1924

A tizenkilencedik század vége felé egyértelművé vált, hogy a valóság minél pontosabb reprodukálásában a fényképészet átveszi a festészet helyét. Ugyanakkor a világ mechanikus módon való leképezését sokan nem feltétlenül tekintették művészetnek – még Rodchenko korában sem. 1934-ben „A fotográfia művészet” című írásában fogalmazta meg hitvallását ezzel kapcsolatban: „Rézkarcok és festmények imitálása után a fotográfia végre felszabadult és saját útját járja. Fejlődik és megalapozza jogát arra, hogy a festészettel egyenrangú lehessen.” Rodchenko már a festészetben is elutasította a hagyományos, figuratív ábrázolásmódot és az új absztrakt vizuális nyelvet alkalmazta – ez hatott fotográfiai látásmódjára is. A fényképészetnek sajátos minősége van, amely nem egyezik a festészetével: az élet megismételhetetlen pillanatai, a nézőpont, a fény és árnyék játéka, a formákban rejlő kontraszt – mindezt a fotográfus választja ki. Rodchenko kompozíciói újfajta vizuális lehetőségek felfedezésére irányultak, szándékosan olyan perspektívákat és látószögeket használt, amelyek hagyományosan nem jelennek meg a festészetben. „Olyan hihetetlen képeket szeretnék csinálni, amelyineket soha nem csináltak korábban, amelyek egyszerre komplexek és egyszerűek, amelyek ellenállhatatlanok és lenyűgözik az embereket. Mindezt el kell érnem ahhoz, hogy a fotográfiára a művészet egyik formájaként tekintsenek.”

: Lépcsők, 1930

: Shukhov torony, 1928

Ez irányú törekvései elsősorban a nézőpont radikális eltolódása által valósulnak meg. Az Úttörő trombitás (1930) című képén az embert az álla alól mutatja meg, a trombita legnagyobb része le van vágva, a horizont kicsit balra van döntve. Finom párhuzamok fedezhetőek fel a fül és a gallér vonalai, a sötét szemek és a trombitán lévő karika melletti fémvonal között. A telefonnál (1928) drámai és elidegenítő hatást kelt (talán ma már kevésbé, de akkoriban mindenképpen egészen radikálisnak és újszerűnek hatott) azzal, hogy felülről mutat be egy hétköznapi eseményt. És éppen ez volt Rodchenko célja: a szokványos nem megszokott módon való megjelenítése, az ismerttől való elidegenítés, egy mindennapi tárgy, esemény teljesen új, hétköznapok során nem használt nézőpontból bemutatása – ezzel akarta elérni, hogy az emberek új módon, máshogy tekintsenek a dolgokra. „A hétköznapi tárgyakat a lehető legváratlanabb perspektívákból és a legváratlanabb szituációkból kell megmutatni – minden oldalról ábrázolni kell őket, hogy megfelelő, teljes értékű benyomást kapjunk róluk.” Ez az elképzelés egy egész – konstruktivistákra jellemző – utópiába illeszkedett bele: Rodchenko hitt abban, hogy a művészet képes megváltoztatni a világot és az embereket; a művészet által életre hívott új látásmód pedig új gondolkodásmódot is jelentett volna. Tehát a fényképészetnek is, nem csak esztétikai értéke, hanem társadalmi és politikai szerepe is van (a politika szónak Rodchenkónál tágabb jelentése van, mint ahogy hétköznapi értelemben használjuk: beletartozik bármilyen köz, a közösség ügyeivel kapcsolatban álló dolog – az 1920-as években a politikai hatalomtól függetlenül dolgozott, és képei a propaganda számára nem is voltak hasznosíthatóak).

: Úttörő trombitás, 1930

: A telefonnál, 1930

Néhány képre érdemes az akkori politikai szituáció és a művész utópisztikus ideológiájának kontextusában tekinteni. Ezeket a képeket a saját környezetében készítette, ezáltal alakította át azt, a fényképezés kreatív aktusán keresztül. Számára ez a poszt-forradalmi, aktív állampolgár ideálját karakterizálta, mivel a transzformálás, az átalakítás képessége utópiájának fő motívuma. A két kép ugyanarról a helyről készült, de különbözőek a nézőpontok: az egyiken a fal irányába, a másikon a létra irányába; az egyiken van ember, a másikon nincs; a központban viszont mindkettőn a létra van. Rodchenko inkább a tárgy formájára kíváncsi, nem a specifikumokra: amelyiken ember van, csak egy formát látunk, részleteket, individuális jegyeket nem, így a képen az általános emberi van megjelenítve; továbbá a létrán (felfelé) mászás szimbolikusan mindig egy valamilyen magasabb szintre jutást jelenti. Hogy Rodchenko fotói a mai napig megőrizték esztétikai varázsukat, az kép elrendezésének, a gondosan megkomponált beállításnak, a fény-árnyék viszony helyes megválasztásának köszönhető.

: Tűzlétra, 1925

: Tűzlétra, 1925

A ’20-as évek viszonylagos nyitottsága után a ’30-as évek kulturális forradalma diszkreditálta Rodchenko-t és társait: a művészeti körökből kirúgták, burzsoá formalizmussal vádolták – vagyis azzal, hogy olyan művészetet csinál, amelyet nem értenek a tömegek – illetve, hogy a fotóira olyannyira jellemző rézsútos nézőpontot a nyugati, imperialista fotográfusoktól kölcsönözte. Az Úttörő lány című képét például így kritizálták: „Az úttörő lánynak nincs joga felfelé nézni. Ennek nincs ideológiai tartalma. Az úttörő lánynak előrefele kellene néznie.” Rodchenko abban hitt, hogy a hatalom érdekeit szolgálja, a hatalom azonban nem értett egyet: a szovjeteknek vidámnak és hatalmasnak, nem pedig torznak kell tűnniük. Nem értette az eseményekben bekövetkezett fordulatot: „Mi történik? Teljes szívvel-lélekkel támogattam a szovjet hatalmat, minden erőmmel és hitemmel dolgoztam érte, és hirtelen minden, amit csináltunk, rossz.”

A ’30-as években fotóriporternek állt, kizárólag a hatalom által rendezett katonai parádékon, sporteseményeken fotózhatott – de még ezeket a képeit is áthatja különleges látásmódja. A nehéz körülmények ellenére is el tudta készíteni egyik legszebb felvételét, A lány Leicávalt. 1935-ben „A szovjet művészet mesterei” című kiállításon csak úgy állíthatta ki munkáit, ha nyilvánosan megtagadja „formalista eltévelyedéseit”: kénytelen volt leírni, hogy az ideológia az első, nem a formai megoldás, hogy a fotográfia új lehetőségeinek a szocialista realizmust kell szolgálnia – miután ezt megtette, megfeledteztek róla. 1942-ben végleg felhagyott a fotózással és visszatért a festészethez. 1943-ban már arról ír naplójában, hogy a politikát és a művészetet el kell választani egymástól. 1956-ban szegénységben, elfeledve halt meg. „Minden történhetett volna másként: a Szovjetunió és az én életem is…”