Szellemkép folyóirat

„Ha mással nem gondolsz, csupán a mézzel,
csak hasznos a fa. De ha töprengve nézel,
termő töprengésedben társ vagyok.”
(Devecseri Gábor)

Renger-Patzsch és Vajda

Renger-Patzschot és Vajdát több minden is összeköti: mindketten a természettudományok iránt érdeklődtek eredetileg – előbbi kémiát tanult, de nem fejezte be az iskolát, utóbbi pedig zoológiai és botanikai tanulmányokat folytatott, a növénytannal élete végéig foglalkozott –, bekapcsolódtak a modernista szellemiségbe, és hasonló témák és vizuális látásmód jelennek meg képeiken. A fotótörténeti kánonba Renger-Patzsch mint a Neue Sachlichkeit egyik úttörője vonult be,[1] míg Vajda az egyik valódi magyar modernistaként, aki a nyugati művészekhez hasonló attitűddel alkotott.[2] A német fotós számára eleinte az erdő, a fák csak egy téma volt a sok közül, e mellett állatokat, gyárakat, épületeket, egyéb tárgyakat is fotózott (még portrékat is készített) – mindenesetre mindegyik témáról található híresebb fotója –, majd a második világháború után már csak és kizárólag a természetben, főleg az erdőkben készített képeket. Ezzel ellentétben magyar pályatársa a modernitásra jellemző mindent átfogó, katalogizáló igénnyel lépett fel: „ifjúi túlbuzgóságomban, huszonegy évesen, a teljes magyar flóra feltérképezését tűztem célul magam elé”.[3] A természettudományos fotográfia iránti elköteleződése egész életén át megmaradt, így egységes életművet hozott létre (habár 1927-ben például tizenhárom év szünet után állt neki újra fotózni, illetve a képek látásmódját befolyásolta az akkoriban népszerű magyaros stílus).

Vajda Ernő: Bükkös, ködben, 1969                                                Albert Renger-Patzsch: Woods in November, 1934

Műalkotás és befogadás[4]

A modern ember környezethet való viszonya elsősorban a hasznosságon alapul. Az ember tekintete a használhatóság szempontjából közelít a körülötte lévő világhoz. A mindennapokban a különböző eszközök feloldódnak egy meghatározott célú tevékenység során. Ez alól a természet sem kivétel: a folyókat vagy az erdőket is a saját szolgálatába állítja az ember.[5] A hétköznapi érzékelés megszokása a dolgokat legfeljebb valaminek a jel(zés)eként értelmezi.

A művészeti alkotásokról szóló (hétköznapi) diskurzusok középpontjában legtöbbször a szépség fogalma áll. Ugyanakkor „a művész feladata nem csak egy tárgy szépségének esztétikus kifejezése, hanem mindenekelőtt vallomás magáról a tárgyról”,[6] a vallomás pedig mindig valamilyen igazságot kell hogy magában foglaljon. A műalkotásban tehát egy sajátos igazság nyilvánul meg, amely viszont elválaszthatatlan a szépségtől. A szép tapasztalatában megmutatkozó igazság olyan, amelyhez nem az értelem általánosságával, hanem inkább az érzés, hangulat útmutatásával kell közeledni.[7] A dolgok egy eredendően más struktúrájú megtapasztalása jelenik meg a művészetekkel való találkozás során. A műalkotás egy módja annak, hogy a magától értetődő viszonyulást megkérdőjelezze, és valami mást állítson a helyébe. A befogadón múlik, hogy képes-e azt a sajátos tevékenységet kifejteni, amelynek következtében bele tud helyezkedni az adott mű által mondott igazságba. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, az embernek tulajdonképpen meg kell tanulnia az adott műalkotás nyelvezetét (a képeknek, a fotóknak is rájuk jellemző nyelvezete van). A fotó kiemeli és elkülöníti a világból a tér és idő egy adott szeletét, amellyel egy saját világot hoz létre, állít fel – mindez a hétköznapitól eltérő viszonyulást feltételez a szubjektum és az objektum között.

Vajda Ernő: Erdei fenyves, 1966                                                             Albert Renger-Patzsch: Firs in Winter, 1955

Vajda fái [8]

„Tanulni kell. A téli fákat.”
(Nemes Nagy Ágnes)

Vajda erdőkről, fákról készített képei sajátos jelentőséggel bírnak a magyar fotótörténetben. Egyfelől a tudós érdeklődés és a művészi alkotás szintézisét adják, másfelől pedig olyan módon jelenítik meg az adott témát, amely nem csak leképezi azt, hanem túlmutat önmagán. „Fotográfiái nem pusztán szépek, mélyebb, bonyolultabb gondolatot hordoznak.”[9] Vajda fotóinak látványa felfüggesztik a megszokott érzékelést, és meghatározzák, hogy milyen új, másféle viszonyulás által válnak befogadhatóvá. Ezek a képek arra kényszerítik a nézőt, hogy elidőzzön náluk, hogy olyan dolgokat lásson meg, amelyek felett egyébként elsiklana a tekintete. „Az erdőnek eddig csak látott, de valójában teljesen meg nem látott jelenségei, képei vonzottak.”[10] A fotóművész egyfelől elkülöníti a valóság egy szeletét, másfelől azt olyan módon láttatja, ábrázolja, hogy az adott téma újszerűen jelenik meg. Vajda fotói egy másfajta, a hétköznapitól eltérő, annál mélyebb és különlegesebb tapasztalatot mutatnak, amely a nézőtől is más attitűdöt követel meg. A naiv természetábrázoláson túllépve a látvány erejével fejezi ki mondanivalóját.[11] A kamerahasználat tudatossága létrehozza a művész által látott és a képen megjelenített vizuális tény azonosságát. A képeken látható anyagszerűség, a felületek tapinthatósága, a konkrét és az absztrakt, a fény és az árnyék játéka, a tér és a környezet megjelenítése, az évszakok, az évszázadok egy meghatározott pillanatba való sűrítése a részletekből olyan elrendeződést konstituál, amely a néző számára újszerű látványt ad, és ezzel együtt újfajta látásmódot hív elő. „A fotós az a személy, aki észleli és láthatóvá tudja tenni a dolgok rejtett rendjének részleteit”,[12] amely által képes rácsodálkoztatni a máskülönben meg nem látottakra. A művészet egyik lehetséges értelme az, hogy a valóságot, vagy legalábbis annak egy részletét, olyan módon mutatja be, hogy a megismerő egyén az addigiaktól eltérő módon lásson. A Vajda-képek mondanivalójának – amelyet egyfelől kijelöl az adott műalkotás, másfelől az egyéni értelmezés számára is teret nyit – helyes interpretációja lehetőséget ad az általuk közvetített időtlenség megtapasztalására. Ha a műalkotás igazsága feltárulkozik az egyén számára, akkor a valóságot is máshogy fogja érzékelni. Vajda (és Renger-Patzsch) fotói hozzájárulnak ahhoz, hogy segítségükkel elkezdhessük „megtanulni a fákat”.

Vajda Ernő: Bükkös őserdő, 1965                                                 Albert Renger-Patzsch: Birkenwald in Spring, 1960

 /Gáspár Balázs/

Felhasznált irodalom:

Albert Renger-Patzsch: Joy before the object. New York, Aperture Foundation 1993.
Dr. Vajda: Dr. Vajda Ernő munkássága. Budapest, Corvina Kiadó 1971.
Dr. Vajda Ernő: Öreg fák. Budapest, Natura Kiadó 1969.
Hans-Georg Gadamer: A szép aktualitása. Budapest, T-Twins Kiadó 1994.
Martin Heidegger: Lét és idő. Budapest, Osiris Kiadó 2007.
Simon Mihály: Összehasonlító Magyar Fotótörténet. Kecskemét, Magyar Fotográfiai Múzeum 2000.
Willfried Baatz: Fotográfia. Budapest, Kossuth Kiadó 2003.