A fotográfusok és a modern építészek közötti együttműködés az 1930-as és 1950-es évek között alakult ki, a korszak számos építésze hosszú távú munkakapcsolatot tartott fenn az általa preferált fotográfussal, mint például Le Corbusier Lucien Hervével Franciaországban, Richard Neutra Julius Schulmannal az Egyesült Államokban, vagy Oscar Niemeyer Marcel Gautherottal Brazíliában. A modern építészeti fotográfia nyelvezete az 1940-es években alakult ki, és számos fotográfus folytatta ezt a paradigmatikus kapcsolatot a kép – mint a látható munka mediátora – és az építészeti konstrukció között. A korban ahhoz, hogy egy épület bekapcsolódhasson az aktuális építészeti diskurzusba, a róla készült fényképeket specializálódott, szakmai építészeti és design magazinokban kellett publikálni – olyan vizuális kommunikációs csatornákon, amelyek ebben a korszakban minőségileg javultak a nyomdaipar előrelépésének köszönhetően, így különösen fontos volt, hogy az adott épületről megfelelő képek készüljenek. Az egyik legnevezetesebb együttműködés építészek és fotográfusok között Brazíliaváros építésének időszakára tehető.
Az 1940-es és 1950-es években jelentős mértékű modernizáció ment végbe a brazil társadalomban, amely annak minden rétegét érintette. Az átalakulásokat több fotográfus is megörökítette – ennek az időszaknak grandiózus és egyben a mai napig szimbolikus projektje Brazíliaváros felépítése volt. 1956-ban az akkori brazil miniszterelnök Juscelino Kubitschek és kormánya egy, az ország belső részében felállítandó új főváros megalapítása mellett döntött. Ez jelentős lépés volt annak a két évszázados, régi álomnak az elérése felé, amelynek célja az volt, hogy a lakosság nagyobb része lakjon a belső országrészben. A következő évben tartott pályázat jelöltjei közül a nemzetközi zsűri Lucio Costa (1902–1998) úgynevezett Pilóta Tervét (Plano Piloto) választotta (nevét onnan kapta, hogy a város felülről repülőgép formájú). Costa tervezetének döntő eleme volt a monumentális, adminisztratív városrész (civitas) és a mindennapi élet tereinek (urbs) éles elválasztása. Az új főváros emblematikus látványaként szolgáló közigazgatási negyed prominens épületeit a világhíres építész, Oscar Niemeyer (1907–2012) tervezte – a Nemzeti Kongresszus, a Legfelsőbb Bíróság, a Katedrális Brazíliaváros ünnepelt ikonjaivá lettek, a város maga pedig 1987-ben az UNESCO Világörökségének részévé vált.
A munkálatok és a látványos épületek számos fotográfust vonzottak – például René Burrit és Lucien Hervét –, azonban Marcel Gautherot (1910–1996) volt az, akit Oscar Niemeyer kiválasztott, hogy dokumentálja és fotográfiai interpretációját adja az építészeti munkáinak. Számukra a geometrikus kompozíciókkal való formai kísérletek váltak a modern építészet és fotográfia fő mozgatórugójává, amely Brazíliavárost is szimbolizálta.
Marcel Gautherot 1910-ben született Párizsban, egy munkásosztálybeli apa és egy varrónő fiaként. Tizenöt évesen kezdett el művészeteket tanulni, amíg tanonc volt, beiratkozott egy építészeti kurzusra is, de nem fejezte be. A következő években Gautherot építészként fejlesztette akadémikus és gyakorlati tudását, a modern építészeti mozgalom feltűnésével egy időben. Éppen az 1925-ös párizsi dekoratív művészetek kiállításán a Le Corbusier és Pierre Jeanneret által tervezett „Új Szellem” („Esprit Nouveu”) pavilon jelezte a dekorativitás elutasítását, és az építészet mint a szellem tiszta kreációjának igenlését, amely a formák harmóniáján, illetve a geometria és a funkcionalitás elsőbbségén alapul – ezzel mutatva a jövő irányát, amelyben a ház mint lakó-gép fogalmazódik meg. 1930-ban Gautherot részt vett Sohlberg Kongresszuson, ahol fiatal francia és német liberálisok, kommunisták és szocialista diákok találkoztak, akik ellenezték a korszak növekvő nacionalizmusát. Az Értekezés a francia építészetről című írása, amely korának építészeti alapelveiről szóló kiáltvány, elsősorban Le Corbusier és a Bauhaus ideáiból, írásaiból lett kivonatolva, és a modern építészet, illetve az „új szellemiség” védelmezője.
Le Corbusier állítása, hogy „az építészet a tömeg tiszta, pontos és nagyszerű játéka a fényben összeillesztve”, illetve a „fény alapú építészet” megértése direkt módon kapcsolódik Gautherot későbbi megállapításaihoz, hogy „a fotográfia építészet”, és hogy „valaki, aki nem érti meg az építészetet, nem képes jó fényképet csinálni”. A fotográfia és az építészet közötti hasonlóság, következésképpen, a fényen alapul, amely a formai és esztétikai döntések által strukturáló és formaalkotó elemként funkcionál. Gautherot az 1930-as évek közepéig mind építészként, mind fotográfusként követte ezeket az elveket, amikor is elkötelezte magát a fényképészet iránt, folyamatosan kiélezve ezt az erős szinergiát saját fotográfiai koncepciója és a modern építészet látásmódja között, amelyek a Le Corbuiser által megkövetelt elvekből építkeztek.
Gautherot mégis egy olyan építész – Niemeyer – mellett vált híres fotográfussá, akire bár jelentős hatást gyakoroltak a francia mester elképzelései, azok nem akadályozták meg abban, hogy túllépjen rajtuk: „Nem érdekelnek a derékszögek vagy az egyenes vonalak, a kemény és rugalmatlan dolgok, amelyeket az ember készít. Engem a szabadon áramló, érzéki kanyarulatok vonzanak. A kanyarulatok, amelyeket megtalálok az országom hegyeiben, a folyók kígyózásában, az óceánok hullámaiban, a szeretett nő testén. Az egész világegyetemet kanyarulatok alkotják.”
A francia fotográfus 1939-ben költözött Brazíliába, ahol a modernizmushoz kapcsolódó értelmiségi körökben mozgott, és számos új barátra tett szert – közülük a legjelentősebb Niemeyer, Brazíliaváros fő építésze, aki szintén kommunista elköteleződésű volt. Gautherot Brazíliaváros építésének minden lépését lefotózta az érintetlen füves területtől a modern fővárosig – azonban nem csak az építkezés állomásait, hanem a munkások arcát és otthonát is megörökítette. Az eredmény egy monumentális és radikális fotóesszé a várostervezés és építészet diadaláról. Képein a modernizmus formai szigora és a hétköznapi emberek iránti szimpátiája is megjelenik.
Gautherot nem csak az építészeti tematikájú képeivel vált ismertté: a dzsungelben élő őslakosok, és a halászok rituáléit, ünnepségeit is megörökítette. Azonban Brazíliaváros elkészülte után is fényképezett épületeket, többek között magazinoknak, múzeumoknak, Burle Marxnak, és Niemeyernek. 1996-ban hunyt el Rio de Janeiróban.
Niemeyer így emlékezett vissza munkatársára, egyben barátjára: „Sok éven keresztül Marcel Gautherot volt a kedvenc fotográfusunk. Megszámlálhatatlan utazást tettünk Brazílián keresztül! Ő fotózta az épületeket, amelyeket terveztünk. Pampulha, Brazíliaváros, São Paulo…Milyen jól kijöttünk egymással, nevettünk, jól éreztük magunkat ezzel a kedves, öreg baráttal! És a képek amiket készített…Gautherot tudta, hogy találja meg a megfelelő nézőpontot és az építészeti kontrasztokat remekül megértette! Az az európai érzékenység, amivel a területek gazdagságát megörökítette, gyönyörűség volt! Egy nap a barátunk elment, és vele együtt egy kis részünket mindannyian elveszítettük.”
/Gáspár Balázs/
Források:
http://webodysseum.com/art/brasilia-construction-by-marcel-gautherot/
Oscar Niemeyer – A Vida É Um Sopro (2010) http://www.imdb.com/title/tt1023136/
További képek Gautherottól:
http://www.blogdoims.com.br/ims/gautherot-e-os-dias-de-trabalho