Szellemkép folyóirat

Önarckép, 1973

„Egy nap majd publikálom az összes képet, amit nem csináltam meg. Nagy siker lesz.”

René Burri 1933-ban született Zürichben, ugyanitt járt művészeti iskolába 1949 és 1953 között. Utána két évig dokumentaristastílusban készített filmeket, miközben katonai szolgálatát teljesítette, ez alatt kezdett el egy Leica kamerával is dolgozni. Első képét tizenhárom évesen – az apja gépével – készítette a Zürichen keresztülszáguldó Churhillről. 1955-től a Magnum fotóügynökségnek fényképezett, mentora és jóbarátja, Werner Bischof segítségével. 1959-től lett teljes jogú tag. A következő évtizedekben minden kontinensen és számos országban megfordult, képei a huszadik század második felének politikai és kulturális eseményeit mutatják meg, a háborúktól kezdve az egyszerű, hétköznapi emberek életén keresztül a kor nagy egyéniségeiről készített portrékig. „Az számít, hogy azt az intenzitást, amit magad átéltél, beletedd a képbe, különben csak egy dokumentum lesz. De ha valóban sikeresen örökíted meg az élet lüktetését, akkor beszélhetünk jó fotóról.”

Az 1950-es évek végén, ’60-as évek elején a német átlagemberről készített sorozata Robert Frank amerikaiakról szóló könyvére rímel – stílusban és formátumban is –, részben komoly, részben humoros képet ad arról a nemzetről, amellyel bár sok dologban osztozott, mégis képes volt távolságot tartani tőle, és kritikusan figyelni az ottani eseményeket. A háború utáni német élet portréja a fiatal szellem és a történelemtől szennyezett optimizmus keveréke, ahol az energetikus és életre éhes fiatalok nyivánvalóan kontrasztban állnak az öregebb generációval, amely még mindig szenved a háborútól és annak hatásaitól – ezek azok az alapélmények, amelyek mentén a szemünk előtt kibontakozik egy új identitást építő nemzet története.

Leghíresebb képét a kubai forradalmárról, Che Guevaráról készítette, 1963-ban. 2010-ben így emlékezett vissza a havannai látogatásra: „Laura Bergquist, a Look magazin sztárriportere szerezte meg az engedélyt, hogy vele mehessek. Havannában, a Hotel Riviera nyolcadik emeletén volt Che irodája. Ekkoriban ő volt Kuba második számú embere –miniszter és a Nemzeti Bank igazgatója. Az ő arca volt a kétpezóson. Miután bemutatkoztunk egymásnak, megkérdeztem, széthúzhatom-e a függönyöket, hogy legyen fény, mire azt mondta, nem. Gondoltam, rendben, a te arcod, nem az  enyém. Ez után Bergquist és Che azonnal heves ideológiai vitába kezdtek. Három órán keresztül táncolhattam a kamerámmal Che körül, csodálatos lehetőség volt mindenféle szituációban lefotóznom: mosolyogva, mérgesen, előről, hátulról. Nyolc tekercs filmet használtam el. Egyszer sem nézett rám, annyira el volt foglalva azzal, hogy meggyőzze a Bergquistet. Láncdohányos volt és néha egy szivarra is rágyújtott. Arrogáns ember volt, de ugyanakkor elbűvölt, olyan volt, mint egy tigris a ketrecében.”

Burri Brazíliában is sok időt töltött, legemlékezetesebb fotóját Sao Paulóban készítette egy háztetőről. „Megbízáson voltam, csak utazgattam mindenfele, de minél inkább kapcsolatba kerültem a különböző helyekkel, annál jobban rátaláltam a saját látásmódomra – ami néha túlment azon, amit az emberek vártak egy városképtől vagy egy témától – és magam fedeztem fel a dolgokat. Néhány történetem és ötletem jobban alakult, mint amikor valaki azt mondta, csináld ezt, csináld azt, mert amikor ott vagy, minden teljesen máshogy néz ki. Tudtam-e, hogy azok az emberek ott vannak a tetőn? Nem. Kíváncsiságból mentem fel. Emlékszem, akkoriban nem őrizték olyan szigorúan az  épületeket mint manapság. Csak oda kellett menni, kopogtatni az ajtón, és megkérdezni, hogy csinálhatok-e néhány fotót, így hát kisétáltam a teraszra, aztán az a néhány ember feltűnt a semmiből és készítettem öt kockát.”

Végigkövette és dokumentálta az Oscar Niemeyer és Lúcio Costa által tervezett városi utópia, Brazíliaváros építését, növekedését és  fejlődését. 1958-ban, mikor első alkalommal tett hosszabb utazást Dél-Amerikában, többnyire még csak az épületek hiányát láthatta – később azonban még számos alkalommal visszatért a városba. Az épületek különböző stádiumban való dokumentálásán túl Burri portrékat készített Niemeyerről és a munkásokról, embereket és utcai jeleneteket örökített meg: munkások a szerszámaikkal, gépeikkel és építőanyagokkal, járókelők az újonnan befejezett utcákon és tereken, légifelvétel ahogy az új lakóházak és a szegénynegyed összeérnek. A képei egy új korszak érzését, a munka vibráló atmoszféráját ragadják meg, visszatükrözik a projekt hatalmas léptékét, a terek dimenzióit és egy új város tervezésének ambícióit – mindezt pedig élettel töltik meg.

Másik említésre méltó dél-amerikai sorozatát Argentínában készítette a gaucsók – az argentín cowboyok – életéről. Burri az argentin cowboyok mindennapjainak nehézségeit és romantikáját mutatja meg, egy kívülállók számára ritkán látható világot, amely gazdag hagyományokkal rendelkezik és nehéz helyzetbe került a modern korban, annak ellenére, hogy a cowboyokat századokon keresztül csodálat vette körül a bátorságukért, szabadságukért, méltóságukért és vadságukért. Gaucsókat láthatunk, a rájuk jellemző mellényben, kalapban, sálban, ahogy marhákat hajtanak, matét isznak, dohányoznak – Burri képei intim utazásra hívnak egy letűnőben lévő világba.

Burri – Bressonhoz hasonlóan – egyszerre jött ki jól az emberekkel és tűnt el ügyesen a tömegben. Szerette a különböző eseményeket, de a tömegből gyakran kilépett, eltávolodott tőle, hogy olyasmit lásson meg, amire talán még ő sem számított. A 60-as évek elején Koreában és Japánban is hosszabb időt töltött, hogy „a felszín mögé kerüljön”, több háborúról is tudósított, ahol mindig legalább annyira odafigyelt a civilekre mint a katonákra. Ennek jó példája az a Dél-Koreában készített fénykép, amelyen egy kis falu bordélyházban helyi nők szórakoztatják az amerikai katonákat. Ugyanakkor jó néhány hírességgel is közelebbi kapcsolatba került. 1957-ben csak azért utazott Nîmesbe, hogy végre találkozhasson Picassóval, aki ott tekintett meg egy bikaviadalt. Szerencséjére a portás azt hitte, hogy ő is a híres festő kíséretéhez tartozik, így egy privát partiban találta magát, ahol Picasso csak annyit mondott neki: „Ülj le és egyél!”. Végül barátok lettek, és később még számos alkalommal fotózhatta őt. Rajta kívül, többek között, olyan neves művészekről készített portrékat, mint Le Corbusier, Giacometti vagy  Yves Klein.

Mai szemmel érdekes lehet, hogy bizonyos képek elkészítéséről inkább lemondott: 1967-ben, a hatnapos háború alatt, egy elfeketedett kéz lógott ki a végtelen homoktengerből, de nem örökítette meg – „ha lefotózom, a világon mindenhol mutogatták volna, de egyszerűen nem tudtam” –, ahogy Fidel Castrót sem, amint pontosan a feje felett lóg egy kijárat feliratú tábla – a túlságosan egyszerű üzeneteket hordozó képeket is kerülte.

Burri 81 évesen, ez év október 20-án hunyt el, Zürichben. Martin Parr így emlékezett vissza rá: „Nem csak ő volt az egyik legjobb háború utáni fotográfus, de az egyik legnagyszerűbb ember is akivel találkozhattam. A Magnum fotóügynökség színvonalához való hozzájárulása, a csodálatos történetmondó és szórakoztató képessége páratlan hagyatékának a része marad.”

/Gáspár Balázs/

Még több kép:

http://www.magnumphotos.com/C.aspx?VP3=CMS3&VF=MAGO31_10_VForm&ERID=24KL5350UE

http://www.magnumphotos.com/C.aspx?VP3=SearchResult&ALofALID=29YL53IQ48U&CT=Album&IT=ThumbAlbum01_VForm

http://flopetersgallery.com/artists/rene-burri

Felhasznált oldalak:

http://www.theguardian.com/artanddesign/2014/oct/21/rene-burri

http://www.nytimes.com/2014/10/23/arts/rene-burri-photographer-of-picasso-and-che-dies-at-81.html?_r=0

http://tyylit.com/portfolio/rene-burri-six-photographs/

http://iconicphotos.wordpress.com/2012/11/21/che-guevara-rene-burri/